Mintha tegnap lett volna, amikor Jenővel először találkoztunk. Akkor fejezte be a terápiát, és azóta 9 év telt el józanságban. Felidéztem akkori arcát: vörös, puffadt, de mégis barázdás pofák, véres szemekkel, enyhén ijesztő vigyorral bámult a számára tántorgó világba. A 9 év józanság visszadta kellemes külsejét, arca kisímult, tekintete tiszta és mosolya igazi kiegyensúlyozottságot tükröz.

Az alkoholizmus, ez a súlyos betegség, az ő és családja életét is megkeserítette. Hosszú évekig tartó ivászat végén a felesége válással fenyegette. Az asszony már nem bírta tovább elviselni a mindig részeg, sosem megbízható férjét. Akkor úgy érezte, hogy egyedül jobb lesz, mint egy ilyen fickóval, akivel állandóan csak baj van. Közölte Jenővel, hogy ha nem kér segítséget, akkor elválnak útjaik.

Mit éreztél amikor nejed el akart válni az italozásod miatt?

Első reakcióként felháborodtam magamban. A lelkem mélyén viszont tudtam, hogy a nejemnek igaza van, persze ezt akkor még sem neki, sem magamnak nem vallottam volna be. Egy ideje ugyan halványan már éreztem, hogy baj van, de sok alkoholistához hasonlóan én is a tagadásban vergődtem.

Az alkoholfüggők gyakran nem ismerik fel, vagy csak nagyon sokára, hogy problémájuk van az itallal, és nem keresnek segítséget.

Visszagondolva aktív italozásom korszakára, minden helyzetre volt valamilyen válaszom, ami egyértelmű tagadást jelentett.

Egyszer például, az autóval “sportosan” vettem be a kanyart és a sarki ház kerítésében kötöttem ki. Volt bennem bőven ital, de természetesen alkoholistaként azzal érveltem, hogy nem azért baleseteztem, mert ittam, hanem mert az idő ködös volt. Tényleg volt köd, de nem akkora.

A baleset után persze a nejem elég rendesen kiosztott, de önvédelemből gyorsan azzal vágtam vissza, hogy én nem tettem semmi rosszat, ez egy szerencsétlen baleset volt és ő mindig azt hiszi, hogy iszom. Máris témánál voltunk, az italozásomról beszélt.

Én pedig követtem az alkoholisták szokásos viselkedését. Nem először utasítottam el a vádakat azzal, hogy ugyan már, ez hülyeség, túlságosan sokat aggódik. Hogy bagatellizáljam a helyzetet, az egyik falubeli sráchoz hasonlítottam magam, akit kirúgott a főnöke a piálás miatt, én viszont dolgoztam. Persze kényelmetlen volt a téma, igyekeztem lezárni a beszélgetést azzal, hogy nincs semmi bajom.

A végén ráadásként sikerült a nejemet kihoznom hibásnak, amikor megjegyeztem, hogy ha nem idegesítene folyton, akkor nem kellene innom. Hát nem nevetséges? Végül is elismertem, hogy iszom, de ez nem probléma, amúgy is más hibája!

Miért volt oly erős benned az alkohollal kapcsolatos tagadás?

Először is, fel sem merült, hogy beteg vagyok. Másodszor, mivel nem tudtam, nem ismertem fel a tüneteket. Nem számoltam a következményekkel, de ez természetes, hiszen az alkohol a tudatomat módosította. Mindig találtam érvet a viselkedésemre, hazugságot az eltakarásra, másokat hibáztattam saját tetteimért, és kerültem a témát.

A terápiát megelőző hónapokban már volt némi bűntudatom, de féltem a változástól, az alkohol menedéket nyújtott, de ha ittam a problémák eltűntek. Így az a fals képzetem alakult ki, hogy minden rendben. A következő italig.

A feleségedtől elváltál volna, de az italtól nem?

Nagyon megijedtem. Amikor ő a válással fenyegetett, sértettség, bűntudat, szégyen, bizonytalanság és félelem keveredett bennem. Oly nehéz volt elfogadni az ő nézőpontját. Hiába mondogatta, hogy ha elmennék terápiára, akkor jobban érezném magam.

A tagadás fenntartása azonban sok energiámat és erőfeszítésemet igényelte, ami rontotta a mentális állapotomat, az állandósult piálás pedig fizikailag gyengített. Szerencsémre az agyam még nem károsult annyira, hogy a 30 éves házasságunk ne jelentsen semmit. Ezért ijesztett meg annyira a válás.

A lányunk már felnőtt, férjhez ment, szeretem a feleségem, a lányomat, de ha elválunk, elvesztem őket. Őszintén megmondom, hogy akkor nem elsősorban magam miatt, hanem miattuk vállaltam a terápiát. Azonban ebben a “miattuk” indokban én is benne vagyok, tehát magam miatt is. Nem tudom egyértelműen szétválasztani, hogy ki miatt, a lényeg az, hogy sikeresen vettem részt a 6 hónapos terápián és azóta is józanul élek.

Mit javasolsz ezt a blogot olvasó alkoholbeteg társaidnak?

Hát ez nagyon nehéz kérdés. Minden eset egyedi. Ha azt mondom, hogy fogadják el ha a család aggódik az ivászatuk miatt, akkor lehetetlent kívánok. Pedig a családtagok aggódnak értünk, talán néha félnek is tőlünk. Egy biztos: nem vagyunk egyedül, van kiút az alkoholizmusból. Sok alkoholista társam évek óta józanul él mert egy adott ponton hajlandó volt elfogadni, beismerni a betegségét. Igen, az alkoholizmus egy betegség. Bár gyógyítani nem tudja egy orvos sem, de tünetmentesen lehet élni.

Ha allergiás lennél a mogyoróra, kerülnéd-e a mogyorót? Bizonyára igen. Ha alkoholbeteg vagy, neked az alkoholt kellene kerülnöd. A függőség nem az akaraterő hiánya. Ne halogass, tedd fel a kezed, add meg magad és kezdd el a terápiát – ezt javaslom.