A Ház alapítói

Rauch László atya (1926-2013)

rauch-laszlo-atya

Rauch László atya telefonban elmondott „életregényét”, nem hétköznapi történetét Sümegh László jegyezte le. Elcsépelt szlogen: nem lett volna a magyar „minnesotai projekt”, ha Rauch atya nem lett volna. Életét váltakozva kísérték komoly kudarcok, megpróbáltatások és szép sikerek. A magyar történelem viharos évtizedeiből, az emigráns élet szenvedéseiből bőven kijutott neki. Mégis a Gwynedd- Mercy College tantestületében végzett pedagógiai tevékenységét, a Normandy Beach-i plébánián eltöltött sikeres lelkipásztori munkáját méltó módon koronázta meg múlhatatlan érdemével, amit a magyar keresztény egyházak  szenvedélybetegeinek megmentéséért tett. Jöjjenek tehát Rauch atya szavai.

“1999-ben Budapestre repültem, hogy az aranymisémet a Pécshez közeli Komlón elmondhassam. Hatunkat szenteltek annak idején, de ötven év elmúltával, fájdalom, már csak hárman éltünk. A méltató beszédet az azóta sajnos igen fiatalon elhunyt Pregun István pápai prelátus, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori titkárságvezetője mondta.
Ittlétemkor próbáltam a magyar egyházi vezetéssel megosztani rochesteri tapasztalataimat, nem sok eredménnyel. Magyarországon abban az időben a drasztikus gyógyszeres elvonókúra volt még csak elterjedve. A sok gyógyíthatatlan, sűrűn visszaeső iszákos közé a püspökök érthetően nem szívesen küldték papjaikat, a Guest House Alapítványról, a legújabb eredményekről semmilyen ismeretük nem volt.

Az elkeserítő állapotot és a tehetetlenséget látva nem hagyott nyugodni a probléma. Hosszas próbálkozás után végre elértem, hogy Ternyák Csaba, a jelenlegi egri érsek látogatást tegyen mind a michigani, mind a rochesteri Guest House-okban. Mi, amerikai magyarok gyorsan összeadtunk annyi pénzt, amennyi az induláshoz feltétlenül kellett, remélve hogy a holtpontról kimozdíthatjuk a papi gondozás ügyét.

Az igazi áttörést a Várszegi Asztrik főapát által szervezett konferencia hozta meg, amelyet Alkohol és drog: van kiút! címmel rendeztek meg 2002. júliusában Pannonhalmán. Itt mondta el a főapát azóta híressé vált őszinte mondatait: „Joggal merül fel a kérdés, mit keres az alkohol az egyházban? Az egyház, a kolostor része a társadalomnak, a szenvedélybetegség pedig nem áll meg egy közösség kapujában sem.”  Még abban az esztendőben az amerikai gyűjtést kiegészítve a Püspöki Konferencia megvásárolt egy üresen álló ingatlant Leányvár településen.

Nem telt el két év, és megnyitotta kapuit a „minnesotai modell” mintájára működő leányvári Hivatásőrző Ház. Lassan kilenc éve működik a rehabilitációs otthon, egyszerre 12 bentlakóval, és büszkén mondják, elvétve akad csak visszaeső. A ház munkatársa két jól felkészült addiktológus-pszichológus, valamint két „kísérő”, aki már évek óta megmenekült az alkoholtól.

Én időközben nyugdíjba mentem és el kellett búcsúznom kedves híveimtől Normandy Beach-ben. Az idő fölöttem se múlt el nyomtalanul, egyre nehezebben mozogtam, egyre jobban fájtak az ízületeim, aminek csípőprotézis beültetése lett a vége. Elhatalmasodó gerincproblémáim miatt ma már járókerettel is csak nehezen tudok menni, emiatt kerekesszékkel közlekedem és nővéri segítséggel. A katolikus egyház által fenntartott St. Lawrence Rehabilitation Center lakójaként – ez New Jersey állam Lawrenceville városában található – teljes ellátásban van részem. Mondhatom, kényeztetnek. Minden nap van szentmise, vagy ha nem érzem jól magam, egy mozgásában kevésbé korlátozott pap betegtársam keres fel szobámban és ott áldoztat meg.

Ha a testemet meg is gyötörte az élet, nyugodt szívvel mondhatom, lélekben felkészültem a „nagy útra”, Jézusommal való találkozásra. Szerettem volna még egyszer legalább hazalátogatni, felkeresni fiatalkori életem helyszíneit, találkozni ismerőseimmel, barátaimmal és élő rokonaimmal, de fájó, erről már végleg le kell mondanom. Szüleim, két nővérem régen eltávoztak, unokaöcsém és családja viszi tovább a „stafétabotot”. Ma már nem gyötör bűntudat az évtizednél is hosszabb alkoholizmusom miatt, hiszem, hogy ezzel a próbatétellel engem választott ki az Úr jó néhány sorstársam megmentésére.”

Rauch László atya 2013. március 5-én visszaadta lelkét Teremtőjének. Az USA-ban, a New Jersey állambeli Tom Riversben, utolsó szolgálati helyéhez közeli településen helyezték örök nyugalomra, az ottani temető papi parcellájában.

Ackermann Kálmán atya (1937-2013)

ackermann-kalman-atya

Ackermann Kálmán atya sokat tett a szenvedélybetegségben szenvedő papokért. Álljon itt egy interjúrészlet az életéről, ami az Utak –Útkeresők – Szenvedély – Betegség c. könyvben jelent meg (Kály- Kullai Károly Új Ember Kiadó, Budapest, 2007).

Riporter: Volt-e szemed és szíved az alkoholproblémás emberekre?

Kálmán atya: Volt segítségem. Hozzám került egy fiatalember, aki élete végéig velem maradt, és neki is voltak alkoholproblémái. Testközelből éreztem meg, mit jelent az, hogy valakinek meg kell harcolnia, meg kell küzdenie az alkohollal, a függőséggel. Ez a kapcsolat inkább a siker, mint a tragédia felé mutatott. Több olyan orvossal találkoztam a Hárshegyen, akik már nemcsak beszéltek, hanem tettek is az alkoholizmus mint társadalmi probléma megoldásáért. Egyikőjük azt kérte tőlem, nevezzek meg egy pár olyan papot, akihez bizalommal delegálhatják mindazokat a betegeket, akiknek a gyógyulásához vallási  kérdések tisztázása, lelki vezetés is fontos lenne.

Riporter: Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?

Kálmán atya: Úgy, hogy magam is pszichiáteri segítségre szorultam. Nem szenvedélybetegség miatt, hanem nekem is voltak zavaraim. Nyugtalanság, feszültségek voltak bennem. Nem szenvedélybetegség és nem is hivatásom okozta, viszont támogatásra szorultam. A mai napig is érzem és tudom, hogy kerestem és megtaláltam az emberemet (vö. Jn 5,1-18).

Riporter: Egyházi téren nem kaptál elismerést?

Kálmán atya: Ez nem probléma. Amikor a papi alkoholizmus kérdésével már a püspöki kar is foglalkozott, akkor Paskai bíboros úr engem kért meg, hogy képviseljem az Esztergom-budapesti egyházmegyét. Bekapcsolódhattam az intézményesülés előkészítő tárgyalásaiba, a Guest House modell magyarországi adaptálásába, de azért úgy éreztem, egyedül maradtam. Nem kitüntetésre vágyakoztam.

Riporter: Hogyan látod ezeket a kezdeményezéseket? Tartasz-e velük kapcsolatot? Beteljesült-e valami, amit te is szerettél volna?

Kálmán atya: Ott voltam a Leányváron meginduló Hivatásőrző Ház vajúdásánál, szülésénél, előkészítésénél. A nemzetközi kapcsolatok építéséből is kivettem a részem, valamint a Guest House Alapítvány munkájából is. Ennek ellenére úgy érzem, ez már nem az én világom. Öröm számomra, hogy egyre több pap fejezi be programját a házban, helytállnak, folyamatosan tartják a kapcsolatot az intézménnyel. Tudok olyanokról is, akik visszaestek, talán újra irányíthatók Leányvárra. Hálásak vagyunk az alapító atyáknak a kezdeményezésükért és a kitartó munkájukért.

MENNYEI ATYÁNK! Lélek vagy, és aki téged akar imádni, annak lélekben és igazságban kell imádnia téged; de hogyan imádhatunk téged lélekben és igazságban, ha nem vagyunk józanok, ha csupán törekszünk a józanságra. Küldd hát Lelkedet szívünkbe! Ó, az ember oly sokszor hívja, hogy jöjjön és adjon bátorságot és életet, erőt és kitartást; de először – és ez a feltétele a többinek, annak is, hogy ez a többi a javukat szolgálhassa–, először tegyen józanná minket! Soren Kierkegaard

Alázkodjatok meg az Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket. Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. Józanok legyetek és  vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések sújtják a világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg benneteket, rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni. Neki legyen dicsőség, és övé legyen az uralom örökkön-örökké! Amen.

Kálmán atya életrajzi adatai: Szegeden született, 1937. február 13.-án. Székesfehérvárott szentelték pappá 1964. június 18-án. Később, 1993-ban inkardinálták a főegyházmegyébe. Káplánként szolgált Adonyban 1964–66, Piliscsabán 1966–67, Budapest-Nagytétényben 1967–68, Dunaújvárosban 1968–71, Bicskén 1971–75, Székesfehérvár-Belvárosban 1975-ben. Plébánosként szolgált Tabajdon 1975–77, Pilisszentkereszten 1977–2012. Pilisszentlászlón  1998, ugyanitt C. esperes 1985-ben. Közel félévszázados szolgálat után, 2012. augusztus 1-től nyugdíjba vonult, mely időszakot azonban nem sokáig élvezhette. 2013. október 8-án életének 77., áldozópapságának 50. évében elhunyt.