12. józan születésnapom

A tizenkettedik józan születésnapom ünneplésére gyűltünk össze a mosonmagyaróvári  ,,Lajta” csoportban. Számos társam eljött, és a gyűlés kezdete előtt még van időm, hogy lefuttassam agyamban az eltelt tizenkét év filmjének legfontosabb jeleneteit.

Az első képsorok, a leányvári templom, és a Ház. Számomra a már örökre nagybetűs szentéllyé nemesedett, fügebokrok közt megbújó épület, csend, nyugalom. Teljes apátiába zuhant agyammal csak annyit érzékeltem, hogy megérkeztünk, feleségem segített kikászálódni a kocsiból, s felmentünk a bejárathoz. Képzeletbeli filmemnek, melynek főszerepét alakítottam, első statisztája, aki később döntő szerephez jutott, ott állt az ajtóban, széles mosollyal. Velem nem sokat foglalkozott: állapotomat látva nyilván tapasztalatból tudta, hogy nem vagyok beszédes kedvemben. Katival váltott pár szót, betessékelt bennünket, s ezután én már csak ágyra vágytam. Hamar le is támasztottak valamelyik szobában egy fekvőhelyre – egyelőre rám nem volt szükség. Zavaros álmot láttam.

Részeg álomból a józanságba

A Jóisten úgy döntött, hogy kiállták a próbát. Már csak Papageno-nak kellett átjutnia a tisztítótűzön, hisz ő többet vétkezett, mint imádott Papagenája. Azon a napon valahol megszólaltak a harsonák, de Papageno még süket volt, és mozgásképtelen, elméjét megülte a szörnyű mákony, száját hatalmas képzeletbeli lakat zárta le, hogy ne mondjon semmit többé, amit majd megbánna, Papagenája átölelve támogatta, fájó szívvel tudta, hogy most el kell válniuk, de nem örökre, mert az örök az majd utána jön, amikor újra együtt lesznek, amíg csak akarnak, boldogan, tisztán és józanul, boldog szerelemben. Az Isten szíve dobogott ott, a Pilisben, ahova ők mentek, ahol Papagenot várták, Sarastro, s a többi főpap, ott, a szentélyben. A zenélő madárember önmaga árnyéka se volt már, mire kedvese vállára roskadva megérkeztek. Sarastro intett, három tündér libbent be, felkapták Papagenot, s magukkal vitték, szinte a föld felett lebegve. Elvitték nyughelyére, lefektették az ágyra, gyengéden betakarták, ahol mély álomba merült.

Álmomban úgy tűnt, mintha mindig is ismertem volna a szereplőket, és úgy éreztem, mintha valamilyen értelemben haza érkeztem volna. Kezdetben kissé elfogódott voltam velük, de aztán megszoktam, hogy szinte mindent tudtak rólam. Bármit mondtam magamról, csak sejtelmesen mosolyogtak, bólogattak, mintha mindazt átélték volna, amit én, gyötrelmekkel teli életem során. És amikor ők meséltek önmagukról, csak ámuldoztam, hiszen én magam is ugyanazokat a dolgokat éltem át korábban, ugyanazokon a szörnyűségeken mentem keresztül. Mintha ikertestvéreim, vagy másodpéldányaim lettek volna azok, ott, mindannyian. Ugyanakkor valami különös szeretet áradt belőlük, ami nem hasonlított se szerelemhez, se testvéri, baráti szeretethez: valami végtelennek tűnő törődés, önfeláldozó, mindent legyőzni képes segítőkészség. Tudtam, hogy nekik nem lennék képes hazudni – ez óriási megkönnyebbülést jelentett számomra, mintha ólomsúlyokat emeltek volna le törődött lelkemről. Bármit elmondhatok nekik, leggyötrelmesebb titkaimat, úgy éreztem, repülni is képes volnék, vagy vízen járni, és mindent megtennék értük, új barátaimért. Hosszú-hosszú évek óta nem éreztem ilyen felszabadult könnyedséget.

Ébredésem után nem voltam benne biztos, hogy valóban álmodtam – ám ha álom volt, akkor elkezdett beteljesülni. Úgy indult minden, ahogy otthon szokott, egy mindennapos ivászat után: az ágyon heverek, nem tudom, hol vagyok… Ám a tündérek betakartak, később enni adtak, kimosták ruhámat, gondomat viselték – akárcsak otthon, drága feleségem, ám a Házban ott lebegett a Felsőbb Erő. Csak fokozatosan kezdtem megérteni, hogy azzal nem csalom meg szerelmemet, ha átadom magamat a Felsőbb Erő gondoskodásának. Az Ő földi alvállalkozói vittek el a gyűlésekre, ők magyarázták el, hogy ,,csak a mai nap”, ők vittek végig a Lépéseken, s adták kezembe a vándorbotot a további bandukoláshoz, és ők tanítottak meg arra, hogy mi a lelki béke.

Józan 24 órák

És elszálltak az évek. Újra, és újra visszamentem a Házba, az újabb és újabb ikertestvéreim közé, és ezután is vissza fogok menni hozzájuk. Csak ők képesek újra és újra felébreszteni bennem azt az érzést, a Felsőbb Erő érintőközelségét… Ő úgy látta jónak és úgy rendezte, hogy a tizedik józan születésnapomat is ott tölthessem, ahol mindig újra érezhettem Isten szívének dobbanását, és azt a törődést, amely józanodásom első órájában körülölelt, gyengéden betakart, és erőt adott a további 24 órákhoz.

Közben megszólalt a gyűlés kezdetét jelző csengő, társaimmal lépkedünk tovább, a tarisznyámban ott a Házban hamuban sütött pogácsa, a mindig kéznél levő muníció, a Tizenkét Lépés, és most már a józanodással töltött tizenkét év is. Szívemben hála – köszönöm.