A normális alkohol fogyasztók számára az ivás vidámságot, társaságot jelent. Kicsit megszabadít a gondoktól, az unalomtól és az aggodalmaktól. Azt az érzést kelti, hogy az élet szép. Más azonban a helyzet velünk, alkoholistákkal a mértéktelen ivászatunk, hónapjaiban, éveiben.

Piás társaim közül sokan elmondták, hogy valójában az alkohol ízét nem is szeretik, de a szesz hatását annál inkább. Én viszont imádtam az alkoholt, kifejezetten szórakoztatott az ivás. Sok bajom volt az alkohollal, az alkohol miatt, a feleségem is többször elköltözött, de reménykedve mindig visszatért.

A vörös vonal

Azonban egy homályos napon, amire nem emlékszem, átléptem egy határt és attól a naptól kezdve az ivás nyomorult volt. Az iszákosok jól ismerik ezt. Mielőtt átléptem ezen a vonalon, néhány csábító italtól jól éreztem magam, de ugyanazok az italok most nyomorulttá tettek. Megpróbáltam ezen az érzésen gyorsan túltenni magamat úgy, hogy még többet ittam. Főleg munkaidő után ittam, de minél tovább tartott, annál kevésbé altatott el. Éjjel gyakran felébredtem és a visszaalváshoz ismét alkoholt használtam. Reggel pocsékul éreztem magam, napközben viszont dolgoznom kellett, ami élénkítő tabletták nélkül nem ment. Az éberséghez többször is élénkítőre volt szükségem, viszont néha túladagoltam magam, akkor nyugtatót vettem be. Az egyensúly fenntartásához hol élénkítőt, hol nyugtatót szedtem. Orvosként könnyen hozzá jutottam. Délután pedig kezdődött az ivászat. Ez így ment egyik napról a másikra. Azonban minden összeomlott, az alkohol nem érte el a kívánt célt.

A szívem mélyén tudtam, hogy segítségre van szükségem, az orvosi diplomával szerzett tudás már nem elég. Elkezdtem keresgélni és egy rövid írást találtam, melyben ez állt: „Ne érezd úgy, hogy ha abbahagyod az ivást, akkor mártír vagy, és másnak teszel szívességet. Senki másért, csak önmagadért hagyd abba.” Ez nagyon szíven ütött. Hiszen ott volt bennem a kétségbeejtő rögeszme, hogy valamilyen csoda révén mégis megtalálhatom a mértéktartási képességet, ami révén majd újból élvezhetem a „normális” ivászatot, az életet.

Elmentem egy AA (Anonim Alkoholisták rövidítése) gyűlésre és a végén elmondott lelki béke ima egy sora ismét szívbemarkoló volt „változtassak, amin tudok„. A gyűlésen egészen változatos foglalkozású és életkorú emberrel találkoztam, de közös volt bennünk az alkoholizmus. Csakhogy ők már beismerték, én még nem mertem kimondani magamnak sem. Hogy hangzana, hogy „Márton vagyok, alkoholista”. Pedig … az életemben rengeteg feszültség volt. A feleségemmel gyakran veszekedtünk, orvos kollégáim döntéseit rendszeresen gúnyosan minősítettem, az ápolónőkkel sokszor goromba voltam szinte ok nélkül, autóvezetés közben folyamatosan dühöngtem.

A gyűlés végén egy barátságos fickó odajött hozzám és azt mondta, hogy ha van kérdésem nyugodtan tegyem fel. Akár most, akár később beszélgethetünk, és megadta a telefonszámát. Sokat vívódtam magamban mivel vissza-vissza tért a „változtassak, amin tudok” gondolat. Egy ilyen egyszerűnek látszó ember milyen kérdésre tudna nekem, az orvosnak válaszolni? Mi a fenéről tudnék én ővele beszélgetni? Végül is az ismeretlenségbe kapaszkodva két nap múlva felhívtam. Úgy gondoltam, hogy ő nem tudja ki vagyok, én is csak a keresztnevét ismerem, mi baj lehet ha erre a változtatási dologra rákérdezek hiszen mindig elmondják.

Beismertem, hogy alkoholista vagyok

Egy kávézóban találkoztunk. Ő ásványvizet kért, én bort rendeltem. Aztán feltettem a kérdést: mit jelent számotokra a „változtassak, amin tudok„? Jóska, a kőműves olyan röviden, de világosan elmesélte betegségének történetét, a 6 hónapos terápiát, a rendszeres AA gyűlések szerepét, hogy ilyen összeszedett beszédet még nem hallottam. Ez egyben válasz volt a kérdésemre. A végén megértettem, hogy csak magamon tudok változtatni, magamért kellene felhagynom az ivással. Nem a feleségem, nem a munkatársaim, nem az egész világ viselkedése van ellenem, nem őket kell lecserélnem. A saját nagyképűségemet, azt a hatalmas egómat kell alaposan megnyirbálni, a hozzáállásomat kellene megváltoztatnom. Életemben nem éreztem magam olyan kicsinek, mint akkor, ott, de mégis, valami jó érzés szállt meg. Jóskának tudtam először kimondani, hogy „azt hiszem alkoholista vagyok”.

Aztán arról kérdeztem, hogy szerinte terápia nélkül is sikerülne-e nekem a tartós józanság. Saját tapasztalat hiányában Jóska erre nem tudott válaszolni. Azonban annyit mondott, hogy a gyakorlat szerint a terápia sokat segít, nagyon szilárd alapot ad. Javasolta, hogy ne alkudozzak magammal, ne halogassak, ha megtehetem, keressek fel egy ilyen intézményt. Megnyugtatott, hogy a terápia során nem számít a foglalkozás, nem ítélkeznek senki felett, és a terápiás szakemberek között is van alkoholbeteg. Megadta egy terápiás hely nevét is, ahol ő kezdett józanodni 12 évvel ezelőtt.

Orvosként tudtam, hogy hirtelen nem hagyhatom abba az ivást. Hazafele menet beszereztem az esti, éjszakai adagot, de eldöntöttem, hogy jelentkezem a terápiára. Alig vártam, hogy hazaérjek és a feleségemnek elújságoljam a hírt. Ő csendesen csak ennyit mondott: „Tudtam, hogy egyszer úgyis abbahagyod, ezért nem hagytalak el végleg.”

Márton, alkoholista