2010. augusztus 8-án, hétfőn reggel a férjemet vittem terápiára. Két órás autózás várt ránk. Amikor a „Neszmélyi borút” táblával jelzett útra fordultam a kocsival, elbizonytalanodtam: tényleg jó irányba megyek? Ez a borút vezet a józansághoz?

A Hivatásőrző Ház volt az utolsó reményem arra, hogy imádott páromnak majd segítenek kitörni az alkohol rabságából, és akkor életben marad. Egészen pici esélyét láttam annak, hogy egy igencsak makacs és öntudatos embert sikerül majd „betörni”, megváltoztatni. Azon a hétfő délelőttön 10 órakor léptünk be először a Házba, a férjem kábultan, én félelemmel és reménnyel telve.

A csodás környezetben lévő épület kicsit szigorú, de mégis barátságos belsőt rejt. A földszinten teljes csend volt, ami jól esett. A folyosóról nyíló szobák ajtajai után a fal mellett székek, egy kisasztal, rajta tálkában apró édesség volt látható. Az alkoholbetegek imádják az édességet. A hosszú közlekedő legvégén az ügyeletes nővér íróasztallal elkerített „birodalma” állt.

Nagyon barátságos emberek fogadtak. Nem kissé illuminált férjemet azonnal elvitte egy mosolygós nővér, velem pedig egy fiatal segítő kezdett beszélgetni. Közel egy órás diskurzus után kezdtem megnyugodni. A pszichiáterrel váltott pár mondat után már éreztem: a legjobb helyen vagyunk, ezek a hivatásukat gyakorló emberek tudják a dolgukat. Azóta bő 11 év telt el és számomra a Ház olyan, mint egy szentély. Ott kapta vissza a férjem az azóta is tartó józanságát, én pedig őt.

Szombatonként volt látogatás, amit mindig ki is használtam. Bár az első két hétben féltem, hogy férjem otthagyja az egészet és hazajön, de szerencsére nem tette. Valahogy elérték, hogy a makacsságát kezdte jó ügyre használni.

A harmadik szombattól kezdve már határozottan láttam a javulást. Olyan lelkesen mesélt a heti eseményekről, milyen filmeket néztek meg, mely könyeket olvasták, miről beszélgettek, mi volt az előadásokon, mit készítettek a kreatív foglalkozásokon, hol voltak A.A. gyűlésen, hogyan töltötték az estéket. Még a reggeli tornákról is beszámolt és az egyszerű, de ízletes ételekről, sütikről. Végre nem az alkohol mámortól csillogott a szeme, hanem az örömtől, a rengeteg jó élmény megosztásától. Boldog volt, hogy a korábban szedett millió gyógyszert elhagyhatta, csak a vérnyomáscsökkentő maradt. Testileg lelkileg kivirult, ismét érdekelte a világ, és benne végre én is. Egy második születésnapot kapott a Hivatásőrző Házban.

A karácsonyt már itthon, együtt töltöttük, oly hosszú idő után alkohol nélkül ünnepeltük a szilvesztert is! Az ivócimborák elmaradtak, helyettük józan életű, valódi barátok léptek színre. Mint a gyémánt, olyan kemény alapot adott férjemnek a Ház a józansághoz. Bevezették az A.A. programba, amit azóta is hűségesen követ, hetente jár gyűlésre. Mindig örömmel ment vissza utógondozásra, és mindketten boldogan vettünk részt a Ház rendezvényein, születésnapi konferenciáin. Én ott hallottam először az Al-Anonról, a családtagok számára elérhető felépülési programról. Számomra is új világ tárult fel.

Az elmúlt közel 12 év józansága alatt persze voltak a férjemnek nagyon nehéz pillanatai. A visszaesés ördöge is mocorgott, de a Házban tanultak, az A.A. társak, a szponzora segítettek neki a kemény helyzetek megoldásában és a józansága megőrzésében. Ahogy ők mondják „Nincs az a nagy probléma, amit az alkohol ne tudna nagyobbá tenni.” Milyen igaz!

Hálás vagyok a Ház teljes közösségének, a dolgozóknak és az ott józanodó betegeknek is. A hivatásukat gyakorló szakemberek tudásukkal, a betegek pedig egymás támogatásával segítenek visszakapaszkodni az életbe. Végül a családtagjaik is megnyugszanak. A Házban megtanult új gondolkodásmód, új életforma folyamatos gyakorlásával, az igazi barátok segítségével sokuk el tudja kerülni a halálos ellenséget: az alkoholt. Nálunk ez már bő 11 és fél éve tart.

Kati, egy hálás feleség