Bálint vagyok, 43 éves és alkoholista. Mindig volt munkám, nős vagyok, egy tizenkét éves kislány apja. Nem az a szokásos „utcán élő alkoholista” vagyok, minden nap dolgozni jártam, a számlákat rendben fizettük, a környezetem felé pedig sokáig sikerült fenntartanom azt a hamis látszatot, hogy minden rendben van.

Az ivás először „jutalom” volt, egy-két sör munka után. Később már kiegészült egy pohár borral vacsora előtt. Aztán jött egy ital, hogy könnyebben elaludjak. Végül már reggel is az első gondolatom az ital volt. Röviden így foglalhatom össze a múltat, a józansághoz vezető utat, ami különböző fázisokból állt.

Első fázis: tagadás – „Nincs velem semmi baj.”

Feleségem, Anna egyre gyakrabban tette szóvá az ivást, amire én mindig ingerülten reagáltam: „Ne csinálj úgy, mintha alkoholista lennék! Dolgozom, eltartom a családot, nem!?” Tovább nem részletezem, ehhez hasonló veszekedéseket biztos sok sorstársam tudna említeni. A kulcs számomra ebben az volt, hogy tényleg elhittem, amit mondtam. Nem tudatosan hazudtam, hanem saját magamat is meggyőztem.

Második fázis: a repedések – amikor már nem lehet mindent kimagyarázni

Egyik este megígértem a lányomnak, Emmának, hogy elmegyek érte az edzésre, amit persze nem tudtam betartani mert elaludtam a kanapén. A lányom végül egyedül jött haza. Másnap magyarázkodtam, hogy „Kicsit túlhajtottam magam.” A lányom azonban gúnyosan csak ennyit felelt: „Apa, te mindig ezt mondod.” Ez a mondat, a hangsúlya igazán szíven talált.

Harmadik fázis: A mélypont – a felismerés pillanata

Egy péntek este részegen ültem autóba. Szerencsére nem történt tragédia, mert a rendőrök megállítottak, megszondáztattak. A jogosítványomat hónapokra elvették, emiatt a munkahelyemen is kellemetlen helyzetbe kerültem. Ezek a tények és a feleségem egyik kemény megállapítása együtt törték át a tagadást. Anna azt mondta: „Nem csak az a baj, hogy túl sokat iszol, hanem az, hogy már az egész család élete körülötted kezd forogni.”

Először persze haragudtam, úgy éreztem egyedül maradtam, kelepcében éreztem magam. Azonban a családom nem akartam elveszíteni. Végül hosszas vívódás után ki kellett mondanom: „Segítség kell.”

Negyedik fázis: Terápia – „Nem az ital az egyetlen probléma”

Persze eleinte a terápián is védekeztem, hárítottam, nem adtam meg magam teljesen. Arról beszéltem, mennyit dolgoztam, milyen nehéz a családot eltartani, mennyire igazságtalan volt velem az élet. Aztán igencsak meglepő kérdést kaptam: „Emlékszik-e arra, hogy utoljára mikor érezte jól magát alkohol nélkül?”

Sokáig nem tudtam válaszolni. A terápia során lassan kiderült, hogy évek óta menekültem a saját érzéseim elől. A sikeres, erős férfi szerepe mögött ott volt a kudarcoktól való félelem, a kimondatlan szégyen és az a fals meggyőződés, hogy segítséget kérni gyengeség.

Ötödik fázis: A józanság kezdete – az ajtó kinyílik

Első józan napjaimat éltem, de nem lett hirtelen minden rendben. Nehéz 24 órák voltak ezek. Egyszerre éreztem dühöt és szorongást, miközben szégyelltem magam. Voltak pillanatok, amikor újra inni akartam. A különbség azonban az, hogy most már mertem beszélni az érzelmeimről. Nem egyedül kellett legyőzni a kisértést.

A józanság felé vezető ajtó csak belülről nyitható, kulcs csak belül van. Nem gyógyultam meg az alkoholizmusból, hiszen az lehetetlen. Nem is tűnt el minden problémám, de végre én döntök, hogy nem iszom. Bár az ital rabságából csak én szabadíthatom fel magam, de nem vagyok egyedül, kapok segítséget. Mindenki kap segítséget ha kér.

Kilenc hónapja vagyok józan. Ma már ismét számíthat rám a családom, a barátaim és a munkahelyem. Be kellett látnom, hogy nem tud más nem inni helyettem, nem kérhet más segítséget helyettem. El kellett jutnom a „Nincs bajom” passzivitásából a „Kinyitom az ajtót” aktív cselekedetig mert meg kellett tanulnom másképp élni.

Egy férfi is beszélhet az érzelmeiről, az nem a gyengeségét jelenti, hanem az emberi mivoltát tükrözi. Én ott követtem el a hibát, hogy nem mertem szembenézni a valósággal, alkoholos mámorral akartam elfedni az érzelmeimet emiatt fokozatosan az alkohol irányítása alá kerültem. Minden férfi társamnak javaslom, hogy ha érzelmileg fel van dúlva, beszéljen valakivel, családtaggal, baráttal, pappal, bárkivel csak ne vegyszerektől várjon segítséget. Nagyon igaz az alkoholisták egyik mondása: nincs az a nagy baj, amit az alkohol ne tenne még nagyobbá.