Ivászat bármikor

Ma van a falunkban a búcsú. Tizenhat évvel ezelőtt már alig vártam az ilyesmit. Hiszen búcsúkor legálisan lehetett inni. Akkor még nem tudtam, hogy éppen ez a betegségem egyik legfontosabb jele: minden lehetséges alkalmat ki kell használni, amikor inni lehet.

Ivászatra bármikor volt ürügy. Húsvéthétfőn egész délelőtt ittam. Születésnap, névnap szinte ájulásig döntöttem magamba a piát. Keresztelő, esküvő, temetés öröm és bánat, nyilván vedelnem kellett. És természetesen a búcsú.

A búcsú különösen jó alkalom volt. Ott ugyanis minden adott volt: emberek, zene, forgatag, céllövölde, ringlispíl — és persze ital. A céllövöldénél akkor már alig remegett a kezem. Mégis csoda, hogy nem lőttem le a nénit.

Kati, a feleségem, ott rémüldözött mellettem. „Biztos, hogy ringlispilezni akarsz? Nem lesz hányás belőle?” – kérdezte aggódóan. Lett. Ez volt az utolsó italos búcsúm.

Néhány hónappal később, tizenhat évvel ezelőtt, megkezdtem a terápiát Leányváron, a Hivatásőrző Házban. Azóta sokszor gondoltam arra, hogy mit is kaptam ott.

Leányváron megújított életet kaptam

Ha azt mondom, hogy Leányváron visszakaptam az életemet, akkor valójában nem vagyok egészen pontos. Nem ugyanazt kaptam vissza. Egy másikat kaptam helyette. Egy megújított változatot. Olyat, amelyben vannak a józanság ajándékai. A kisebb-nagyobb csodák. Azok a dolgok, amelyekről korábban talán észre sem vettem, hogy egyáltalán léteznek.

A józanság persze nem valamiféle folyamatos diadalmenet. Vannak nehéz napok, vannak veszteségek, vannak fáradtságok, vannak pillanatok, amikor az ember egyszerűen csak örül annak, hogy végig tud menni egy napon. De van valami, ami mindezek alatt ott van: nem kell innom. És ez ma, tizenhat év után is csoda.

A Hivatásőrző Ház pedig azóta is ugyanúgy része az életemnek. Ha szükségem van rá, szeretettel fogadnak néhány napra feltöltődni. Leülni, beszélgetni az ott lévő betegekkel, a régi és új társaimmal, a nővérekkel, a dolgozókkal. Néha jó visszamenni oda, ahol az ember egykor nagyon rossz állapotban volt. Nem azért, hogy újra átélje. Hanem azért, hogy lássa, milyen messzire jutott.

Ma este talán Katival elsétálunk a búcsúba. Lehet, hogy lesz zene, lesznek árusok, lesz vattacukor, gyerekek, nevetés, forgatag. És ki tudja…

Vajon van még céllövölde? Ha van, most már talán nem kell félnie tőlem a néninek. És ha van ringlispíl, arra is felülhetünk. Csak most már hányás nélkül.

Remélem.