Sok év ivászatot követő hosszú vívódás után vállaltam az alkoholelvonó terápiát. Vállaltam? Milyen nevetséges megfogalmazás, hiszen az akkori állapotomban csak két opcióm volt: vagy terápia vagy belehalok az alkoholba. Csak 50 éves voltam, élni szerettem volna, bár az az élet nem sok örömet jelentett. Mégis valahogy az életösztön győzött, szóval elkezdtem a terápiát.

Az első hétre nem nagyon emlékszem, azt hiszem csak fizikailag voltam jelen. Rossz volt az alkohol hiánya, bár fokozatosan enyhült a vágyakozás és nem akartam feladni.

Az első hónap végére már jól éreztem magam, jó volt a társaság és tetszett a program is. Az AA gyűléseken több olyan társsal is találkoztam, aki már 10 évnél régebben él józanul. Ez az ismeret lelkesített, teljes energiával vetettem bele magam a napi programokba. Nagyon jól haladtam a kiadott olvasnivalóval, a filmek elemzésével, komolyan vettem a szakemberekkel folytatott beszélgetéseket.

Négy hónap múlva úgy éreztem új ember lett belőlem. Úgy döntöttem, hogy én már mindent tudok, amit a terápia alatt tanítottak, mindent megértettem és használni is fogom. Az addiktológus kicsit másként látta és a tanácsa ellenére végleg haza mentem.

Alkoholelvonó terápia utáni életem

Szorgalmasan jártam AA gyűlésekre, megvettem az ajánlott könyveket és el is kezdtem olvasni azokat. Fizikailag jól voltam, végre nem fájt a fejem, a gyomrom, tudtam rendesen enni, aludni. Ahogy teltek a hetek, egyre jobban éreztem magam, és egyre magabiztosabb lettem.

A heti egyszeri gyűlést néha kihagytam, nem éreztem szükségét a részvételnek. Érdekes módon ilyenkor picit furdalt a lelkiismeret, amit azzal tompítottam, hogy többet olvastam a javasolt irodalomból. Ez megnyugtatott, sajnos túlságosan is.

Kezdtem több gyűlést is kihagyni, és már nem pótoltam olvasással. Annyira biztos voltam abban, hogy én már rendben vagyok, leküzdöttem az alkoholizmust, én nyertem.

Nagyjából 6 hónap telt el a terápia befejezése óta, az önbizalmam az egekbe emelt. Úgy éreztem teljesen felesleges lett volna még tovább maradnom a terápián, amikor 4 hónap után milyen klassz ember lett belőle. Ilyen feldobott lelki állapotban mentem el egy barátom születésnapi bulijára.

Egy pohár pia sok, kettő pedig kevés

Az est fénypontja volt a közös koccintás az illető egészségére. A háziasszony megkérdezte tőlem, hogy nekem jó lesz-e limonádé a koccintáshoz. Teljes természetességgel vágtam rá, hogy egy pohár pezsgő nem fog megártani, ne aggódjon.

Amikor lenyeltem az utolsó korty pezsgőt is, úgy éreztem még egy adag belefér. Hiszen a hab miatt alig volt pezsgő a pohárban, tehát valójában csak fél pohárral ittam, ily módon győzködtem magam.

Az alkohol szárnyán utaztam a pokolba

Végül az egeket verdeső önbizalom a feneketlen mélységbe taszított. A pezsgő után már mást is ittam és szépen berúgtam az est végére. Másnaposan ébredtem, szörnyen éreztem magam. Fizikailag is, de főleg lelkileg.

Elbuktam, az alkohol kifogott rajtam mert nem hittem el, hogy nekem egy pohárnyi ital sok, két pohárnyi viszont kevés. Ez a bukás még nem volt végzetes, de nagyon komoly figyelmeztetést kaptam.

Másnap elmentem egy AA gyűlésre és elmeséltem mi történt. Senki nem itélt el, senki nem szidott meg, senki nem tartott ostoba fráternek. Csak annyit mondtak “örülünk, hogy visszajöttél, a legjobb helyen vagy”.

Azóta eltelt 3 hónap, rendszeresen járok gyűlésekre, ismét jól vagyok. Viszont végre megértettem, hogy az alkohol sokkal erősebb nálam még akkor is, ha ezt én nem akarom tudomásul venni. Szerencsére egy rossz döntés felnyitotta a szememet és rájöttem, hogy mégis igaza volt az addiktológusnak, én akkor még nem tettem magamévá mindent, amit a terápián tanítottak, még nem épült bele a gondolkodásomba.