Örömmel tettem eleget a megtisztelő felkérésnek, hogy dolgozóinknak, volt munkatársaimnak, mint nyugdíjas tartsak lelkigyakorlatot. Sokat töprengtem azon, hogy milyen témát válasszak, végül az életszentségre való meghívás mellett döntöttem. Nem csak a koronavírus járvány miatt élünk nehéz időket, de társadalmi – politikai életünk is bizonytalanságot, feszültséget, negatív gondolatokat hordoz.

Az Egyház sokak szerint még mindig csak papokból és szerzetesekből áll. Amikor az “egyház” szót halljuk, általában a Vatikánra gondolunk, egy intézményre, egy hatalmas szervezetre. Ez része az igazságnak, de csak egy része. Az Egyház Krisztus Misztikus Teste, ami annyit jelent, hogy minden megkeresztelt Krisztus-hívő azonos jogokkal és kötelességekkel rendelkező tagja.

Erről gondolkoztunk, imádkoztunk együtt ebben a három napban.
Az első nap Szent Josemaria Escríva atya tanítását vettük, mely szerint mindenki, aki becsületesen, lelkiismeretesen elvégzi a munkáját, már rálépett az életszentség útjára. Szent Josemaria atya 1929-ben történt látomását követve a II. Vatikáni Zsinat, a Lumen Gentium kezdetű lelkipásztori konstitúciójának 4-5. fejezeteiben pontosan erről értekezik, tanít.

Szent II. János Pál pápa Christifideles Laici kezdetű dolgozatában gyönyörű sorokat szentel ennek a témának.

“A világi hívők a papokkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel együtt Isten egyetlen népét, Krisztus egyetlen Testét alkotják. Az, hogy a Krisztus-hívők az Egyház „tagjai”, a legkevésbé sem tagadása annak a ténynek, hogy mindegyikük „egyetlen és pótolhatatlan”; sőt előmozdítja és oltalmazza egyetlenségük és megismételhetetlenségük értelmét, mint a változatosság és a gazdagság forrását az egyetemes Egyház számára. Ebben az értelemben Isten minden egyes embert Krisztusban saját és mással össze nem téveszthető nevén szólít meg. Az Úr hívása: „Menjetek ti is a szőlőbe” tehát úgy értendő, mintha személyesen szólna mindenkihez: „Jöjj te is a szőlőmbe.”

Így mindegyikünk mint létében és tevékenységében egyetlen és megismételhetetlen személy tudjuk fölajánlani önmagunkat az egyházi közösségszolgálatára és növekedésére, és ugyanígy mindegyikünk a maga sajátos és egyéni módján kapja és fogadja az egyetemes Egyház kincseit. Ez ugyanis a Hitvallásban vallott „szentek közössége”: a mindenki java az egyeseké lesz; és az egyesek java mindenkié. „A szent Egyházban – írja Nagy Szent Gergely – mindenki hordozza a másikat, és őt is hordozza a másik.”

Minden egyes világi Krisztus-hívőnek az „Egyház tagjának” kell éreznie önmagát, akire éppen ezért sajátos föladat van bízva a közjó szolgálatára, akit senki nem helyettesíthet, s ő maga senkit meg nem bízhat önmaga helyett. Ha ez így van, akkor teljesen igaz a Zsinat megállapítása az egyes személyek apostolkodásának föltétlen szükséges voltáról: „Az igazi keresztény életből mint bővizű forrásból fakadó (vö. Jn 4,14) egyéni apostolkodás a világiak egész apostolkodásának kiindulópontja és föltétele, még a közösségben végzett apostolkodásnak is, és semmivel sem pótolható. Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig egyedül megfelelő és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége.”

A személyes apostolkodásban tehát bőséges gazdagság rejlik, amit azonban föl kell fedezni, hogy általa minden egyes világi Krisztus-hívő missziós lendülete növekedjék. Ezzel az apostolkodással az evangélium a hajszálerek módján tud terjedni, mivel eljuthat mindenüvé, ahol a világiak mindennapi és tényleges élete folyik. Ezen túlmenően egyfajta állandó sugárzásról van szó, mely a hívő személyes életből fakad. Különlegesen hatásos kisugárzás ez, mellyel a világi Krisztus-hívők – mivel teljesen osztoznak testvéreikkel az életfeltételekben, a munkában, a nehézségekben és a reményben – hatni tudnak szomszédaik, barátaik, munkatársaik szívére, és meg tudják azt nyitni a dolgok egyetemesebb szemléletére, létezésük mélyebb értelmére: tudniillik az Istennel és az egymással való közösségben.”

Mi katolikusok, akik ráadásul olyan intézményben dolgozunk, amelynek felettes szerve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, nem élhetünk kettős életet. Olyan életet, amely vasárnap eleget tesz ugyan az Egyház elvárásainak, de hétköznapokon belesimul a világba, felveszi annak stílusát, nyelvhasználatát, értékrendjét. Ahogy mondani szoktuk: mise végén nem akaszthatom a sekrestye fogasára katolikus mivoltomat. Nekem kint a világ forgatagában, munkahelyemen, munkaidőm minden pillanatában Jézust kell képviselnem, az Ő tanítását. Az Úr életstílusát kell élnem.

Ezekről a témákról elmélkedtünk a csendes órákban, a szentmiséken. Ez a lelkigyakorlat – híven a hagyományokhoz -, most is adott lehetőséget szabad programokra, filmnézésre, társasjátékra, kiadós beszélgetésekre.

Reméljük, tavasszal már a járványt is magunk mögött tudva jöhetünk össze, hogy erősítsük, ápoljuk kapcsolatainkat az Úrral és egymással.

Dióssy Iván
Plébános