A betegség beismerése

Nem könnyű feladat.
Bár a terápián mást sem mondtak, hogy az alkoholizmus nem erkölcsi kategória, nem bűnös életmód, hanem betegség, mégsem könnyű ezt beismerni. Ha beismerem, hogy beteg vagyok, akkor valamiféle gyengeséget, az egészség, a teljesség hiányát ismerem be. Azért sem könnyű, mert attól kezdve, hogy beismertem, valamit kezdeni kell vele. Nem tehetek úgy, mintha minden rendben volna. A bennem lévő nagyfokú büszkeség és gőg sem kedvez a beismerésnek. Esetemben a beismerés több lépcsős folyamat volt. Azt soha nem tagadtam, hogy sokszor és sokat iszom, de erről azt gondoltam, hogy nem többször és nem többet, mint mások. Baráti összejövetel, alkalmi ebéd vagy vacsora elképzelhetetlen volt alkohol nélkül. Persze ittam én társaság nélkül is. Ami ma már hihetetlennek tűnik, de igaz, hogy minden további nélkül volán mögé ültem ittas állapotban. Időnként a rendőrnek is beismertem, hogy fogyasztottam alkoholt. Érdekes, hogy például cigarettázni nem mertem mindenki előtt. Azt jobban szégyelltem, mint az alkoholizálást. Bizonyos helyzetekben úgy éreztem, hogy a társaság kedvéért kell innom. A beismerés legalsó szintje nálam magával a ténnyel való szembenézés: igen, én sok alkoholt fogyasztok. Sok időbe tellett, amíg kezdtem beismerni, hogy a problémáimból adódó fájdalmak túlnyomó részét alkohollal enyhítem. Azért iszom, mert tele vagyok szorongással, mert nehezen viselem az élet terheit. Időnként eszembe jutott, hogy abba kéne hagyni, de ettől annyira megijedtem, hogy azonnal elbódítottam az agyamat – alkohollal. Egyre több jel mutatott arra, hogy miközben problémák megoldására használom az alkoholt, újabb problémák okozója lett. Állandóan szédültem. Mondom a háziorvosnak, hogy mi a probléma, erre azt mondja: „Csináljunk egy vérképet. 40 év fölött időnként érdemes.” Kiderült, hogy valami gond van a májammal. „Nálad ugye az alkohol nem jöhet szóba.”- mondja az orvos. Azért elküldött ultrahangra. Ott nem találtak olyan elváltozást, amely ultrahanggal kimutatható. A háziorvosnak nem mertem elmondani, hogy én bizony fogyasztok rendesen alkoholt. Inkább azt bizonygattam magamnak, hogy akkor is szédülök, ha egy-két napig nem iszom. Annyira súlyos volt az eset, hogy csak rendkívüli összpontosítás és erőfeszítés mellett tudtam egyhuzamban megáldoztatni mindenkit. Most már látom, hogy ez egy tipikus testi tünet volt. Saját magamnak a szívem mélyén ezt kezdtem belátni. Problémák adódtak bőven az életvitelemben is. Rendetlenség vett körül kívülről, és rendetlenség volt bennem. Nem volt napirendem, nem voltak céljaim. Éjszakába nyúlóan néztem a tv-t, s ittam a kisfröccsöket, vagy éppen elmenekültem otthonról. Egy időre – ittas vezetés miatt – bevonták a jogosítványomat. Évekig azt gondoltam, hogy majd eljön az idő, amikor rendbe jönnek a dolgaim. Vártam a csodát, és szemrehányón könyörögtem Istenhez, tegyen végre valamit, hiszen ez az állapot senkinek sem jó. Nem jó nekem, nem jó az embereknek, s vélhetően Istennek sem jó. Mivel nem történt meg a csoda, kezdtem megbarátkozni a gondolattal: nekem már így kell leélnem az életemet. Nincs esély a változásra. Ez viszont olyan sötét jövőt jósolt, amitől megrémültem. Kénytelen voltam beismerni: „Problémám van az alkohollal. Segítségre szorulok.” Ekkor kezdtem el a terápiát. A terápiától azt vártam, hogy utána tiszta lappal kezdhetek új életet. Minőségi italokat fogok inni, mértéket tartok majd, és csak józanul ülök a volánhoz. Eszembe sem jutott, hogy lehet élni alkohol nélkül is. Ezért kellett megtennem az Anonim Alkoholisták 12 lépéséből az elsőt, mellyel teljessé vált beismerésem: tehetetlen vagyok az alkohollal szemben, életem irányíthatatlanná vált. Ez Máriabesnyőn, a lelkigyakorlaton történt. Megnyíltam társaim előtt, s ez egyben nyitás volt a kegyelem áradása felé. Életemben először úgy engedtem el a poharat, hogy nem estem kétségbe a gondolattól: alkohol nélkül kell folytatnom utamat. Szépnek láttam a jövőt alkohol nélkül. Ma már tudom, hogy lehet élni alkohol nélkül, de nekem erre csak akkor van esélyem, ha naponta beismerem: nem a magam erejéből, hanem Jézus kegyelméből szabadultam.

Belátásom története

Most 44 éves fejjel úgy gondolom, hogy már a kezdet kezdetén nem tudtam kezelni az alkoholt, illetve a hozzá való viszonyomat. 16 évesen rúgtam be először filmszakadással (tudatkieséssel) együtt. 18 évesen egy alkalommal barátaimmal söröztem, és csodálkozva vettem észre, hogy (nevezzük) Józsi barátomnak, míg mi egy óra alatt 1-2-3-4 sört ittunk meg, ki-ki mértékének megfelelően, addig ő egy fél korsóval. És miután fizettünk, ő még azt is otthagyta. Nem értettem, nem fért a fejembe, hogyan lehet a sört otthagyni. EZ BOTRÁNY! (Pedig ő volt a normális!!) Körülbelül ettől kezdve, tehát 18 éves koromtól körülbelül 30 éves koromig tehető az az időszak, amit a belátásom előtti, bevezető korszaknak nevezhetek. Úgy foglalhatnám össze röviden, hogy talán nem tudom kezelni az alkoholt, ivászatomat, talán nem jó az alkoholhoz való viszonyom, de nem vagyok alkoholista, és egy kis akaraterővel meg tudom oldani a helyzetet. Probléma nincs, vagy ha van is egy kicsi, azt a szőnyeg alá söpörtem, nem vettem róla tudomást. Kezdettől fogva periodikus ivó voltam. Hol ittam 1-2-3 hónapig kisebb-nagyobb mértéktartással, hol nem. Amikor ittam, akkor a végén már egyáltalán nem tudtam irányítani ivászatomat, és kisebb botrányok vagy tudatkiesések figyelmeztető jelek voltak, hogy baj van. De pont a száraz időszakok azt az érzést, gondolatot erősítették bennem, hogy igazából nincs is bajom az alkohollal, nem vagyok a betege. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a száraz időszakok után valóban tudtam akaraterővel irányítani, hogy mit, mennyit és mikor iszom. Ez a fiatalabb éveimben (20-30 évesen) jobban, több ideig működött. Később egyre kevésbé. S környezetem sem azt mondta vagy sugallta, hogy baj van, hanem hogy tanuljak meg jól, szociálisan, mértékkel inni. És ha be is rúgok, az hozzátartozik a férfiassághoz, és nem olyan nagy baj. Erősítsem az akaratomat, és menni fog. Én magam is inkább akaratgyengeségnek tudtam be mértéktelenségeimet, és a bűn, illetve a gyónás kategóriáihoz kapcsoltam. Italozásom a lelkemre, lelki életemre is hatott. Önbecsülésem, önmagam szeretete, az Istenhez való viszonyom száraz időszakaimban emelkedőben volt, jó lett. Egy-egy italos periódus után ismét süllyedni kezdett. A végén már az Isten is alkoholista volt számomra, együtt ittunk. Most már látom és beismerem, hogy nekem már az első pohár is katasztrofális volt. Nagyonnagyon ritkán adott jó kedvet, inkább búskomorrá, szomorkássá, depresszióssá tett, és magamat, a világot, Istent és mindenkit egyre inkább utáltam. Belátásom történetének második szakaszát 30-42 éves korom közé teszem. Ez az idő röviden így fogalmazható meg: lehet, hogy alkoholista vagyok, de ha tanulok az alkoholizmusról, nagyobb önismeretre teszek szert, még erősebb lesz akaratom, akkor kezemben tudom tartani a problémát, és ihatok tovább. Mert a cél az volt, hogy inni akarok. A problémához való hozzáállásom pedig az volt, hogy majd én különböző módszerekkel megoldom, mert én tudom… A „Szenvedély? Betegség?” című könyvet tanulmányoztam, és sok mindent megtudtam az alkoholizmusomról. Egyértelmű lett a könyvből, hogy alkoholista vagyok, de tagadtam. Az agyam a szívem nem akarta elfogadni. Talán, mert inni akartam minden áron. Talán azért, mert be kellett volna látnom, hogy én egyedül tehetetlen vagyok, és az emberi segítségek sem érnek sokat, ha én inni akarok. Talán azért, mert az alkoholista az én fejemben egy megvetésre méltó szerencsétlen flótás. Talán azért, mert én (filmszakadásos) tudatkieséses állapotban is elvégeztem a dolgaimat. Talán azért, mert részegen nem törtem-zúztam. Talán ez az egész együtt. Önismeret-fejlesztő csoportba jártam. Pszichológus is segített. Kétségtelen, hogy növekedett az önismeretem, száraz időszakaimban az önértékelésem is javult, egyre inkább láttam, miért is iszom, de a problémát nem oldotta meg. Négyszer voltam elvonókúrán, a közbülső időben csoportokra jártam, pszichológussal egyéni vezetésen voltam, mégsem használt. Mert inni akartam, mert én meg tudom tanulni. Mindahányszor visszaestem, egyre utálatra méltóbbnak éreztem magam. Pedig sokan mellettem álltak. Próbáltak segíteni, hogy abbahagyjam, hogy kevesebbet igyak. Mérhetetlen szeretetet kaptam, amit most hálásan köszönök nekik, de ott, akkor nem fogtam fel, nem érdekelt az ő szeretetük. Ez is a betegség egy része. Annyira magamba és a problémámba voltam bezárkózva, hogy a körülöttem lévő világot, embereket alig-alig érzékeltem. Vagy csak annyira foglalkoztam Istennel és emberrel, hogy húzzanak ki a bajból, amit csináltam. Végül Isten kegyelméből eljutottam belátásom végső szakaszához, ami az Anonim Alkoholisták első lépése: „Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, hogy életünk irányíthatatlanná vált.” Utolsó visszaesésem után az első száraz napomon, 2004. május 15-én, egy kórház addiktológiai osztályán egy sarokban guggoltam egy egész délutánon keresztül. Tompult aggyal, idegileg kimerülve próbáltam gondolkodni, számba venni a lehetőségeimet. Beláttam, hogy nincs több módszerem. Nincs többé „így”, „úgy”, „talán” vagy „esetleg”. Nincs több lehetőség. Nincs több új varázsszer a bűvészládámban, hogy újra kezdhessem a régi játszmáimat. Az emberi jóindulat a végéhez ért, és önmagamat, Isten, a világot már nem tudtam jobban utálni és megvetni. Amikor végre kimondom, hogy vagy most abbahagyom, vagy előbb-utóbb belepusztulok. Amikor végre teljesen összetörve, halkan és dadogva kimondom, „Uram, segíts!”, akkor könny szöki a szemembe, és érzem, és tudom, hogy elindultam a sötétségből a világosság felé. Amikor szívvel-lélekkel, aggyal kimondom, amikor egész lényemet átjárja a tudat (a legutolsó zsigeremig), hogy alkoholista vagyok, magam tehetetlen, de Isten szeret, és a jót fogja kihozni az én eddigi kaotikus életemből, akkor hála tölti el a szívemet és teljes Rá hagyatkozás. Akkor elindul egy új élet, mely olyan csodákat rejt, melyeket addig nem is álmodtál.

Utam a sötétségből a világosság felé

Az alkohollal gyerekkorom óta kapcsolatban voltam. Annak ellenére, hogy szüleim, nagyszüleim nagy szeretettel vettek körül, azt láttam, hogy az alkohol fogyasztása hozzátartozik a mindennapi élethez – a munkához, pihenéshez, ünnepléshez, szórakozáshoz egyaránt. Ilyen képpel indultam neki középiskolai éveimnek, amikor már úgy éreztem, hogy egy-egy pohárkával én is megihatom, ettől még úgysem lesz semmi bajom. A középiskola után egy gyárban dolgoztam, majd két év katonaság következett. Ez alatt a két év alatt a baráti köröm is olyan fiúkból és lányokból tevődött össze, akik szerették a vidám társaságot, meg az alkoholt. Ivási vágyam egyre fokozódott, és ez nem változott akkor sem, amikor a szemináriumba kerültem. Papságom első éveiben igyekeztem magamon uralkodni, de ez csak kevésbé sikerült. Ezekben az években úgy gondoltam, hogy azért iszom, mert ez nekem ízlik, mer ez jót tesz nekem, könnyedebbé, felszabadultabbá tesz, de ha akarok, bármikor le tudok állni az ivással. Néhány év eltelte után jelentkeztek az első figyelmeztető jelek: az ivásban történő kontrollvesztés, memória-kiesés, munkám elhanyagolása, hazudozások, és a lerészegedésig történő ivászatok. Ezen jelek, és a környezetemben élő emberek aggódó figyelmeztetései alapján kezdtem ráébredni, hogy valóban komoly gondok vannak az ivásommal. Nem tudok normális ember módjára inni. Mindezek után továbbfolytattam az ivást mindaddig, amíg el nem értem a teljes mélypontra, a lelki kiüresedés, kiégés és sötétség pontjára, arra a pontra, amikor már az ivás sem okozott örömet, amikor már fájt maga az élet. Éreztem, hogy kezdenem kell magammal valamit, de azt is tudtam, hogy ez külső segítség nélkül nem fog menni. Így kerültem Leányvárra, a Hivatásőrző Házba, melynek létezéséről egyik paptestvérem értesített, és aggódó szeretettel ajánlotta a figyelmembe mondván: ott szerető, segítő és hozzáértő emberekre találsz. A H.H.-ba való érkezésemkor a poklok kínját éreztem lelkemben, amelyhez még párosult egy óriási szégyenérzet. Úgy gondoltam, ettől rosszabb már semmi nem érhet. Tévedtem! Néhány nap eltelte után tudatosult bennem, hogy alkoholista vagyok. Ekkor más romokban hevert előttem az egész életem. Ráadásul olyat is hallottam, hogy soha nem fogyaszthatok többé alkoholt. Könyörögtem, rimánkodtam, éjszakákon át sírtam a Jóistennek, hogy ez ne legyen igaz, hogy „vegye el tőlem ezt a kelyhet”, de nem tette. Sokkal többet és értékesebbet adott ennél! A józanság ajándékát! A terápián eltöltött másfél hónap után a Házban dolgozók és az Isten kegyelmének segítségével megtanultam, hogy az alkoholizmus gyógyíthatatlan betegség, melyben elveszítettem képességemet a normális alkoholfogyasztásra. Azt is megtanultam, hogy egyedül képtelen vagyok ennek megvalósítására, de az Isten kegyelmét segítségül híva, továbbá a sorstársaimmal való kapcsolatot fenntartva, valamint józanságot megőrizve, ismét teljes értékű emberként élhetem papságomat, emberségemet. Így indultam vissza, megújulva testileg, lelkileg és szellemileg, hogy Krisztus hiteles papjaként tegyek Róla tanúságot. Hazautazásom előtt szorongás vett rajtam erőt, mert féltem. Féltem attól, hogy megvetnek a múltam miatt, hogy magyarázkodnom kellesz, hogy hol is jártam, mi történt velem, stb… Hazaérkezésem után azonban eloszlott minden aggodalmam, mert a hívek nagy-nagy szeretettel fogadtak. Örültek visszatérésemnek, és biztosítottak affelől, hogy továbbra is mindenben számíthatok a segítségükre, támogatásukra. Most már tudom: a hívek a papjukat szeretik. Ha valamikor megvető vagy elítélő pillantással találkoztam aktív alkoholizálásom idején, az nem e szólt, hanem a tetteimnek. Ezt a tudtomra is adták, mondván: „Mi az atyát mindig szerettük, csak azt nem, amit tett (t.i., hogy ittam)”. Íme, a józanság ajándéka mellett egy másik ajándék: a rám bízott krisztushívők szeretete, amellyel fogadtak, és azóta is állandóan körülvesznek. Ezek után csakis rajtam áll, hogy meg akarom-e őrizni ezeket a kapott kincseket: a józanságomat és azt a szeretetet, amellyel körülvesznek engem. Eddig sikerült. Bízom benne, Isten kegyelméből ezek után is sikerül. Végezetül, de nem utolsó sorban ismételten szeretném hálámat és köszönetemet kifejezni a leányvári H.H. minden egyes dolgozója felé, akik odaadó munkájukkal, türelmükkel és szeretetükkel, mellyel minket körülvettek, mindent megtettek azért,hogy képesek legyünk elindulni egy minőségileg jobb élet, a józan élet útján.

Beismerés

Alkoholista vagyok.
Amikor ezeket a sorokat írom, 2401 napja – vagyis 6 év és 209 napja – nem fogyasztottam alkoholt. Előre bocsátom, itt a saját személyes gondolataimat, élményeimet, érzéseimet tárom fel. Visszatekintve úgy látom, hogy a beismerés egy hosszú – évekig elhúzódó – folyamat az életemben, mely még mindig nem zárult le. Ebben a folyamatban voltak sorsdöntő pillanatok, melyek meghatározóak voltak egész életemre. Mélypontomat megelőzően igen sok éven keresztül kínzott az ellenállhatatlan ivásvágy. Ezt nem ismertem be magamnak. Azzal hitegettem magam, hogy akkor hagyom abba az ivást, amikor akarom. Ez persze nem sikerült. Ez a következőképpen történt: próbáltam nem inni, majd egy idő után felötlött bennem, hogy jó lenne inni valamit. Ez a gondolat egyre inkább teret nyert a gondolataimban, míg végül csak az ivásra tudtam gondolni. Ez végül annyira koncentrálódott, hogy végül iszonyatosan szenvedtem az alkohol hiányától. Úgy éreztem, ez a szenvedés percről percre fokozódik, és ezt csak az alkohol elfogyasztása tudja megszüntetni. Ez addig fokozódott, míg eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy most, azonnal, muszáj inni. Meg is tettem. Az első pohár meg is szüntette ezt a kínzó hiányérzetet, ám az első pohár alkohol elfogyasztása után nem tudtam abbahagyni az ivást. Azt persze érzékeltem, hogy nem sikerült a tervem, hogy leállok az ivással, de ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy elég régóta nem ittam már ahhoz, hogy most úgy dönthessek, hogy iszom egy kicsit. Abból, hogy nem tudtam megállni az első pohár után, azt a következetést vontam le, hogy még mindig nem sikerült megtanulnom, hogy hogyan tudok kicsit inni. Tehát legközelebb jobban kell vigyáznom – vagyis okosabban kell innom. Ez alkoholos „pályafutásom” során számtalanszor megismétlődött, de ebből semmit sem tanultam. Az önámítás egész rendszerét fejlesztettem ki magamban. Az önámítás része volt az is, hogy folyamatosan kifelé mutogattam, ami azt jelenti, hogy a magamba nézés helyett a környezetemet hibáztattam: személyek, tárgyak, szituációk – stb. voltak ennek az „áldozatai”. Például, azt mondták nekem: tönkre fog menni a májad. Nem értettem a dolgot: nem tudtam, mi a szerepe a májnak. Annyit igen, hogy egy belső szerv, hogy a táplálék feldolgozásában van szerepe. Nem kérdeztem rá, ellenben azon bosszankodtam, hogy rejtélyes dolgokat mondanak, mintegy feltételezik, hogy minden orvosi dologgal tisztában vagyok. Sok évvel a mélypontom előtt hívtak engem haldoklóhoz, akinek az alkohol tette tönkre a máját. Félelmetes látvány és élmény volt. Többek között egészen sárga volt a szeme fehérjétől kezdve az egész bőrfelületéig. Ha időnkét ez az emlékkép előjött bennem, akkor én azt gondoltam, hogy ez nem történhet meg velem! Én bírom az alkoholt! Mikor mélypontomhoz egészen közel kerültem, észrevettem, hogy a szemem fehérje kezd sárgulni, majd pedig azt is, hogy a bőröm is kezd sárgulni. Tudtam, hogy ha ez igaz lenne, akkor ez azt jelentené, hogy nagy bajban vagyok, ám ezt nem „akartam” tudomásul venni. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet igaz. Biztosan a megvilágítás – pl. a neonfény – okoz optikai csalódást. Egy reggel – mint az utóbbi időben minden nap – szörnyű állapotban ébredtem. Mivel éjjel leesett a szervezetemben az alkoholszint, úgy remegtem, hogy alig tudtam felöltözni, borotválkozás pedig szóba sem jöhetett. Köhögési roham jött rám, mely hányingerbe csapott át. Miközben a hányingertől csorogtak a könnyeim, szörnyűséges remegés közepette gyomorsavat hánytam. A legnagyobb tragédia pedig az volt, hogy egyetlen csepp alkohol sem volt, amivel ezt az állapotot enyhíthettem volna. 1 Eddigi tapasztalataimból minden gondolkodás nélkül – már automatikusan tudtam: sürgősen alkoholhoz kell jutnom! Elindultam a Keleti pályaudvarhoz. Útközben betértem egy borozóba három deci borra, majd a Keletinél, egy talponállónál megittam két deci vermutot. Elmentem a metró megálló melletti egyik kis bolthoz, ahol megvettem a nagy üveg konyakomat délelőttre. Bár a már bevételezett alkoholmennyiségtől fokról fokra kezdtem jobban érezni magamat, fizikai erőm fogyott, már szinte jártányi erőm sem volt. A Keleti pályaudvar, és a metró bejárata közötti téren vannak henger-alakú beton tömbök, melyre le lehet ülni. Lerogytam az egyikre. Pár pillanat múlva mögöttem-fölöttem két női hang csivitelt. Arra emlékszem, hogy így szólítottak meg: „Szépfiú!”. Gyors, hadaró stílusban mondtak valamiket nekem, de ezek értelme nem jutott el a tudatomig. Abban a pillanatban, amikor elhangzott a „Szépfiú!” megszólítás, máris két fiatal cigány hölgy ölelt át a vállam fölött oly módon, hogy egyikük keze máris a zakóm belső zsebében kotorászott. (A budapesti zsebesek miatt elővigyázatosságból már régóta nem tartottam benne semmit.) A következő pillanatban azt érzékeltem, hogy egy öreg cigányasszony áll velem szemben egészen előrehajolva, döbbenten tágra nyitott szemmel néz engem, és így kiált a két hölgyre: „Háh ’ te! Hozzá ne nyújj! Hát h ’ ez s h árgaságos!” Erre egy pillanat alatt eltűntek. Elmondhatatlan döbbenet, szorongás vett rajtam erőt, egy pillanat alatt úgy leizzadtam, hogy csurom-víz lettem. Romba dőlt az optikai csalódás – elméletem. A következő napokban egy temetésről hazafelé jövet a kántorunk szóba hozta, hogy nagyon sárga vagyok. Orvoshoz kellene mennem, és ki kellene vizsgáltatnom magam. Ugyanaz a döbbenet, szorongás, verejtékezés lett úrrá rajtam. Ezután az egyik hölgy, aki a könyvelés és a számadások elkészítésében segített nekünk közölte velem: úgy látja, hogy beteg vagyok. Ő szívesen elkísér orvoshoz. Ettől is hasonlóképpen rosszul éreztem magam. Kereken nemet mondtam. Volt egy néni, akihez időnként eljártam áldoztatni. Néha a szentgyónását is elvégezte nálam. Az ő férjének volt fertőzéses májgyulladása. Ők is szóbahozták az én sárga voltomat, a férfi adott nekem májteához füvet, hogy az majd segít. A szorongás mellett egy pici remény is felcsillant bennem. Arra gondoltam, hátha megy a dolog úgy, hogy használom a májvédő teát, és közben pedig nyugodtan ihatok tovább. Hogy miért volt bennem ekkora húzódozás és tiltakozás attól, hogy orvos lásson? Sok évvel ezelőtt az elöljáróm bevitetett egy kórházba, ahol kifaggattak az ivásomról. Olyan fokú megszégyenülésben volt részem, hogy ott akkor azt kívántam: bárcsak nyílna meg föld alattam! Akkor azt is közölték velem, hogy én soha többet nem ihatok egy cseppet sem! – Én viszont nem tudtam elképzelni az életemet alkohol nélkül. Akkoriban sokszor eszembe jutott a sláger szövege: „…mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát…” Most biztos voltam benne, hogy az orvos ki akarja majd venni a kezemből a poharat. Én pedig – lélekben – annál jobban szorítottam magamhoz a poharat, minél inkább ki akarták venni a kezemből. Úgy éreztem, hogy az életemről van szó, hiszen alkohol nélkül nem tudok élni! Úgy tűnt, hogy valóban meghalnék alkohol nélkül, hiszen ha csak egy kis időre nem volt alkohol utánpótlás a szervezetemben, már akkor is olyan rosszul voltam, mint azt az előbb említettem. Abban is biztos voltam, hogy az orvos azonnali – vagy a lehető legrövidebb időn belüli – hatállyal kórházba fog utalni. Ez megszégyenülés lett volna a környezetem előtt. Az ennél is nagyobb gondom pedig az volt, hogy keresni fognak a hívek, hogy hol vagyok. Egyik reggelen ott feküdtem hanyatt az ágyban. Az elvonási tünetek tomboltak rajtam. A homlokomnak szinte minden pontján pillanatról pillanatra születtek verejtékcseppek, és gördültek végig, egészen a párnáig. A párám úgy elázott, hogy később ki kellett dobni a kukába. Hasonlóképpen verejtékezett az egész testem. A lepedő is elázott alattam. A kezemen a bőr úgy ki volt „főve”, mint amikor a strandon hosszú fürdőzés után kijön az ember a vízből. Nagyon vigyáznom kellett minden mozdulatomra, mert minden hirtelen mozdulatra görcs húzta össze az alsó lábszáram izmait. A szívem úgy zakatolt, hogy attól féltem, nem 2 fogja kibírni ezt a tempót. Ez a félelem iszonyatos volt. Egész testemben éreztem a szívem és a véráram lüktetését. Közben próbáltam végiggondolni az elmúlt napok szembesüléseit. Teljesen világos volt előttem, hogy nem menekülhetek meg a kórháztól. – De én ezt nem akarom! Tudtam azt, hogy a környezetem tudja, hogy sokat iszom (bár minden erőmmel próbáltam elrejteni előlük az ivásomat és a következményeit is), de azt gondoltam, nem tudják, mennyire súlyos a helyzetem. Azt is tudtam, hogy a hívek között is vannak néhányan, akik tudják, hogy sokat iszom, de ők sem tudják, milyen súlyos a baj. Azt is sejtettem, hogy vannak, akik pusmognak és találgatnak a hátam mögött, hogy talán sokat iszom. Ha bekerülnék a kórházba, a környezetem számára világos lenne helyzetem súlyossága. Azok, akik tudták, hogy sokat iszom, botránkozva elcsodálkoznának, hogy ennyire sokat ittam pap létemre? Akik a hátam mögött sugdolózva találgattak, most rá fognak döbbeni, hogy mégis igaz volt! Lelki szemeimmel szinte láttam, hogy pillanatok alatt futótűzként szétfut az információ az egész országban, hogy alkohol miatt kórházban vagyok. Kezdtem számba venni, kik fognak értesülni róla. Ott van rokonságom. Csodálkozni és szörnyülködni fognak rajtam. Lehet, hogy egyesek azt is mondják: „Ugye, megmondtam!”. Értesülnek a dologról az előző állomáshelyeimen lévő hívek, közöttük volt hittanosaim, a fiatalok, akiket eskettem, a betegek, akikhez jártam. Főleg pedig a helyi közösségben lévő hívek. Micsoda botrány! Micsoda rombolás az emberek lelkében! Számukra hitelét vesztik az evangélium szavai, melyeket az én számból hallottak. Mielőtt kispap lettem volna az egyik káplánunk egy éjjel meglépett egy hölggyel. Később össze is házasodtak. Láttam, mekkora kárt okozott a hívek lelkében. Én legalább ekkora botrány okoznék! Kezdtem azon tűnődni, vajon hány ezer embert botránkoztatok meg. Pap létemre! Ez a „pap létemre” újra és újra visszatérve makacsul ott zakatolt a gondolataimban. Mindezt én okozom, akinek éppen a lelkek megmentése lenne a feladata! – Nem! Ezt nem tehetem meg! Inkább meghalok! Ha kell itt és most! Fölbukkant bennem az a gondolat is, hogy ha meghalok, akkor is értesülnek a dologról. Mentő gondolatom az volt, hogy akkor viszont már minden lezárul, és nem igazán tudnak mit kezdeni a botránkozásukkal, tehát kisebb botrány okozok. Igen! Inkább meghalok, de ekkora botrányt nem szabad okoznom! Eddig folyton azt kértem, hogy Uram segíts! Majd én csinálom. Kerülöm az ivási alkalmakat, nem tartok otthon tartalékot – stb., de nem ment. Most eddig kudarcaimat újra és újra átgondolva körülbelül ezt gondoltam (szólni is nehezemre esett volna): „Uram! Én itt már semmit, de semmit nem tudok tenni. Legyen úgy, ahogy akarod! Ha akarod, haljak meg! Ha akarod, éljek!” Eddig ébrenléti állapotban fél óránál többet nehezen tudtam kibírni „rátöltés” nélkül, egy óránál többet szinte semmiképpen. Attól kezdve, hogy olyannyira szívből kimondtam a szavakat, mint még soha: …legyen úgy, ahogy akarod! – nem kellett innom mind a mai napig! Aznap közvetlenül ebéd előtt az udvaron egyik rendtársam, egy német atya oda fordult hozzám és így kezdte: Vielleicht Kranken Sie? – Erre a többiek is odasereglettek, és bizonygatták, hogy nagyon súlyos állapotban vagyok. Teljesen erőtlennek éreztem magam ahhoz, hogy bármi ellenvetést is tegyek. Visszavonultak tanácskozni. Azzal térek vissza, hogy engem haladéktalanul kórházba visznek, egyik atyát pedig azonnali hatállyal Budapestre helyezi az elöljáróm a helyettesítésem céljából. Ettől a pillanattól kezdve felgyorsultak az események. Estefelé már a kórházban voltam, egy fiatal belgyógyász vizsgált. Elmondta, mi mindent tett velem az alkohol. Azt is közölte, hogy 3 ebből az állapotból még talán ki tudnak hozni, de ha a kórházból kikerülve erre még ráiszok, két, vagy három hónapom van hátra. Higgadtan, tárgyilagosan, elítélő attitűd nélkül beszélt. Teljesen őszinte volt. Talán még azt is mondhatnám, hogy kegyetlenül őszinte volt. Nem hallgatott el semmit. Éreztem benne a segíteni akarást. Az fogalmazódott meg bennem, hogy velem orvos eddig így még nem beszélt. Jó volt a lelkemnek. A nevét nem tudom, de a mai napig hálás vagyok neki. Nem tudom, hogy milyen gyógyszerekkel „tömtek tele”. Az én szubjektív élményem szerint feküdtem a kórházi ágyon, és hideg logikával azon gondolkodtam, hogy ha én még iszom, akkor meghalok. Márpedig mégsem akarok meghalni. Hat hét után kikerültem a kórházból. Testileg rendbe hoztak, annyira amennyire ennyi idő alatt lehetett. Miután haza kerültem, magamtól nem ittam. Elöljáróm unszolt, hogy menjek terápiára. Kaptam egy szigetvári telefonszámot, hogy hívjam fel. Felhívtam a számot. A telefon túloldalán egy női hang azt kérdezte, mi a problémám. Elmondtam, hogy most jöttem a kórházból, a májammal volt baj. – De mi a problémája? (Gondoltam magamban, hogy az alkohollal van gondom, de én ezt a telefonba nem mondom. Valahogy el kell érnem, hogy a főorvosnő fogadjon, és akkor majd egy csendes szobában – lehetőleg fülbe súgva – megvallom neki, hogy az alkohollal van gondom.) – Újra elismételtem, hogy most jöttem a kórházból, és a májammal volt baj – közben reméltem, hogy megsejti a szavaim mögött a valóságot. Ő újra visszakérdezett: – De mi a problémája? Csak egy bizonyos szót kérek! – Én újra csak elismételtem, hogy most jöttem a kórházból, és a májammal volt baj és egy kis pihenésre van szükségem. Megdöbbentő volt a válasz: „Kérem ez nem pihende! Majd, ha tudja, mi a problémája, hívjon vissza újra!” Utólag visszatekintve megjegyzem, hogy ő zseniális szakmai tudással és ráérzéssel tudta, hogy ott akkor az én lelkemnek ilyen kemény szembesítés kellett. Közben kiderült számomra, hogy ez egy kórházi osztály. Dühöngtem magamban, hogy kórházból kórházba akarnak kényszeríteni. Elhatároztam, hogy nem megyek. Később rossz érzéseim kissé enyhültek. Elöljáróm rákérdezett, hogy telefonáltam-e, és mi lett az eredmény? Elmondtam, hogy újra kell telefonálnom. Pár nap múlva az udvaron szembe találkoztam elöljárómmal. Elég kemény hangon a következőket mondta: „Neked az alkohollal van problémád! A lehető legrövidebb időn belül tessék telefonálni, és megmondani, hogy neked az alkohollal van problémád!” Még azt is közölte velem, hogy ezt előbb szerette volna nekem mondani, de nem akarta, mert akkor csak üvöltve tudta volna velem közöli ezeket a szavakat. Amikor a következő alkalommal telefonáltam, azonnal hallottam újra a már ismert kérdést: Mi a problémája? Azt válaszoltam, hogy az alkohol problémám van. Erre ő kedvesen váltott velem néhány szót, időpontot egyeztettünk azzal, hogy a megbeszélt időpontban vár engem szakvizsgálatra, de úgy készüljek, hogy a szakvizsgálat után esetleg maradhatok is ott az osztályon. Egy kísérővel kellett megjelennem a szakvizsgálaton. Az az atya volt a kísérőm, akivel az utóbbi hét év óta egy fedél alatt laktam. Az alkoholizálásomból ő látott a legtöbbet. Szívszorító érzés volt, amikor az osztály bejáratánál megláttam a kiírást: ALKOHOLÓGIA. A szakvizsgálaton a kórház részéről két szakember volt jelen, valamint én a kísérőmmel. (Köddé foszlott az a vágyam, hogy egy csendes szobában – lehetőleg fülbe súgva – valljam meg, hogy az alkohollal van gondom.) Nagy megpróbáltatás volt számomra ez a szakvizsgálat. Az ivásomról kérdezgettek. Válaszoltam. Olyan dolgokat is meg kellett vallanom, melyeket a kísérőként velem lévő atya elől eddig sikerült eltitkolnom. Egyre inkább megsemmisültem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy egyre lehetetlenebb védeni önmagamat. 4 Mintha töredezni kezdett volna bennem valami. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Szégyelltem alkoholizálásom tényeit, viszont valami megkönnyebbülés félét is éreztem, hogy végre kimondtam olyan dolgokat, amelyekről régebben szégyenemben elhatároztam, hogy soha senkinek el nem mondom. A szakvizsgálat eredménye az volt, hogy egy hónap múlva várnak, hogy befeküdjek az osztályra. Ez az egy hónap nagy lelki tusákkal telt el. Láttam az osztályt. Már volt valami képem arról, hogy hová megyek. Aggasztott, hogy hosszú ideig kell ott lennem. A hívek egyre inkább hiányolni, keresni fognak. Akkor is kérdezgették, hogy mi volt velem, amikor a belgyógyászatról kijöttem. Folyton azt bizonygattam, hogy a májammal volt egy kis rendellenesség. Most újra kórházba kerülök. Csodálkozni fognak, hogy ekkora a baj velem. Ráadásul az osztály neve alkohológia. Valószínűleg valahogy meg tudják, hogy milyen osztályon vagyok. Mostmár kevésbé érdekelt, hogy botránkozni fognak-e rajtam, de azért ez a gondolat még mindig ott volt bennem. Az is aggasztott, hogy hosszú ideig kell ott lennem. Négy-hat hónapról beszéltek. Azt is hallottam, hogy ennél több is és kevesebb is lehet: a felépülésem ütemétől függően. Hol abban reménykedtem, hogy meg tudom én azt csinálni hat hét alatt is hol pedig azon szorongtam, hogy talán a hat hónap is kevés lesz. Azt tudtam, hogy minden tiltakozik bennem a terápia ellen, de azt is tudtam, hogy a sorsomat nem kerülhetem el. Az elöljáróm hajthatatlan, „önként” vállalkoznom kell a terápiára. Kezdett éledni bennem a vágy, hogy – amennyire emberileg lehetséges – bebiztosítsam az életemet. Tudtam, hogy ha iszom, akkor meghalok, márpedig én élni akarok. De túl nagy ár a terápia az életért. Jó lenne olcsóbban megúszni. – De ha mégis ez az ára az életemnek? Netán a józanságomnak? Föl rémlett bennem, hogy a szemináriumban sok minden ellen lázadoztam egy ideig, de végül arra jutottam, hogy ha ez az ára a papságnak, akkor ez a legkevesebb, hogy ezeket a kellemetlenségeket elviseljem, sőt elfogadjam. Mi van, ha most is ez a helyzet, és most is erre az álláspontra kell helyezkednem? Ez egy hónap alatt lassan, fokozatosan kiérlelődött bennem, hogy mindent, ami ezután jön: a kórházba bekerülést és mindazt, amit a terápia követel tőlem – és nyújt nekem, a Gondviselés kezéből fogadom. Azzal a gondolattal léptem át az osztály küszöbét, hogy ha ez kell az én nem-ivásomhoz, akkor ezt teszem. Később felfogtam, hogy itt az örömteli boldog józanságról van szó, ami több, mint a nem-ivás. Ettől kezdve már túlnyomó részt örömmel működtem együtt a terápiával. Ha valami nehéznek tűnt, arra gondoltam, hogy „Ha ez kell a józanságomhoz, ennyit igaszán meg tehetek, sőt meg kell tennem, és ez ráadásul még nem is nagy ár a józanságomért”. A terápiában elmélyült bennem a beismerés, hogy alkoholista vagyok, és hogy az életemet nem tudom irányítani. Eme beismerés a mai napig tovább mélyül bennem, ugyanis még a mai napig is bukkannak föl olyan további tények melyek ezt mutatják. A felépülésem során örömet – néha már eufórikus örömet – éltem át. Ez a folyamat ma is tart egy kiegyensúlyozottabb és bensőbb, mélyebb békében és örömben. Hálás vagyok a Gondviselésnek ezért, és mindazért, ami idáig vezetett; hogy megjártam az alkoholizmus poklát, és megéltem a felépülés útját. Hálás vagyok a Gondviselésnek azért is, hogy személyes tapasztalataimból merítve sorstársaimat is végig vezethetem a felépülés útján, ha ők is akarják ezt. Hálás vagyok azért, hogy a bennük végbemenő csodának jelentéktelen eszköze és boldog csodálója lehetek. Ma természetfölötti szinten legfőbb érték számomra az üdvösség, e-világi szenten pedig minden fölött álló érték számomra a józanságom. Köszönöm a lehetőséget, hogy mindezt leírhattam: SzIBRa Leányvár, 2006. május 16. 5

30 év

Negyvenhét évvel ezelőtt születtem egy kicsi Borsod megyei faluban, egyszerű szülők negyedik gyermekeként. Középiskolát Esztergomban a ferenceseknél végeztem, teológiát Nyíregyházán kezdtem tanulni a Görög Katolikus Hittudományi Főiskolán, amit egy év kényszerszünet után, magánhallgatóként végeztem el. Befejezetlenül végződött tanárképző föiskolai pályafutásom is, melyeknek kudarcát, akkor még fel nem ismert alkoholizmusom okozta. Hosszabb-rövidebb ideig tartó munkahelyeimen alkoholizmusomnak köszönhetően nem álltam meg a helyem. Munkanélküli segélyből, majd többszöri műtéteim /hasnyálmirigy gyulladás/ utáni leszázalékolást követően, rendszeres szociális segélyből tengettem életem. Miután távoznom kellett a teológiáról, hét évi udvarlás után megnősültem. Két gyermekünk született, mielőtt hét évi házasság után feleségem elvált, mivel nem bírta tovább alkoholista életvitelemet. Bánatomban egyre többet ittam, személyiségem pedig, torzult. Műtéteim után tovább ittam, nem érdekelt, hogy belehalhatok. 2006. szeptember 12-én, minden megvonási tünet nélkül, csodálatos módon kivette Isten kezemből a poharat. Igaz, már előttem állt bátyám és parochusom példája, akik leányváron szabadultak betegségükből. Tele félelemmel ugyan, megtettem az első lépést gyógyulásom felé, beláttam, hogy saját erőből nem tudok szabadulni az alkoholtól. Felépülő alkoholistaként hagytam el a Házat, s azóta is az vagyok boldogan. Boldogságomat a következők támasztják alá: tengődő hitem élővé vált, rendeződött kapcsolatom Istennel,- egy tanfolyam elvégzése után lett munkahelyem, s egy fél év elteltével immár oda kerültem dolgozni, ahová vágytam, gyógyulásom helyére, a Házba. Itt igyekszem átadni tapasztalataimat sorstársaimnak, újra élve velük a felépülés folyamatát, együtt keresve a megoldást a lépések elé gördülő problémákra. Mindezekhez járul még két fontos ajándék: itt megismert későbbi feleségem, akivel együtt neveljük négy gyermekünket, közöttük a közös utolsót, józanságom koronáját. A negyedik csomó Hosszú évek monoton halkulása, Viharvert testem ébredése mentén, Egy nyiladozó élet illat-szirmait Ringatja, már-nem-remegő karján. Hova-rohanó elmém révbetérte, Vágyát tölti vénhedt agyamban, Míg kifolyó fájdalma dallam-könnyei, Feltörő öröme ízét keverik. Katlanában , e fortyogó világnak. Párommá szépült a mindennapi Béke, Gyermekünk mosolyába ékesült étek, Huszonnégy-órás lépteim motor-olaja. El nem illó olaj, -írja életemnek-, Beborult egem villámát űző szivárvány, Végtelenbe futó gyűrűink ékköve, Megtérő lelkem kordáján a negyedik csomó: Béke.

Nagyot tett velem Ő, aki hatalmas

Soha nem voltam szociális ivó.
Nem emlékszem, hogy valaha is tudtam volna normálisan inni úgy, mint a többiek.
Talán 14 éves lehettem, amikor egy vidéki nyaralás során, táncolni mentünk szombat délután a helyi kultúrházba. Nem volt bátorságom fölkérni azt a kislányt, aki nagyon tetszett nekem, ezért – megfogadva idősebb társaim tanácsát -, a buszpályaudvar restijében megittam egy fél kevertet. Ekkor találkoztam először az alkohollal és életre szóló kapcsolat alakult ki köztünk. Úgy éreztem már az első korty után, hogy ezt nekem találták ki, ez kell nekem. A középiskolában is iszogattam, de az igazi meglepetés bevonulásom után ért. A katonaságnál kiképzés alatt nem hagyhattam el a laktanyát, mivel gépkocsizó voltam, a kantinba sem mehettem; néhány nap alatt jelentkeztek a később már jól ismert elvonási tünetek. Remegtem, verejtékeztem. 19 éves voltam ekkor. Szegény szakembereknek bizonyára csalódást okozok, de nekem nem volt „időm” ahhoz, hogy alkoholista váljék belőlem. Én alkoholista vagyok az első korty óta. „Okom” sem volt rá. Budapesten éltünk, rendes polgári környezetben, szüleim józan értelmiségiek, nagyon szerettem őket. Igazán szép gyermekkorom volt. Nyitva állt előttem az élet, még válogathattam is a lehetőségekből. Felvettek a Bölcsészettudományi Karra, jeles eredménnyel végeztem az első négy szemesztert, de az utolsó latin vizsgámra már részegen mentem be. Emlékszem, furcsán nézett rám a tanár, én azonban csak akkor eszméltem fel, amikor szembe kellett néznem a ténnyel: nem tudtam befejezni az egyetemet. Vizsgázni még lehet néha piásan, tanulni nem. Megnősültem, családot alapítottam. Gondoltam, ez majd lehetőséget ad egy új élet kezdésére. Már az esküvőmön berúgtam. Feleségem egyre többet sírt. Arra gondoltam, biztos gyengék szegénynek az idegei. Egyik munkahelyet követte a másik. Sehol sem volt maradásom. Jobbnál – jobb állásokat veszítettem el ivászatom miatt. Ráadásul gépkocsivezető is voltam több helyen, és a vége fel ittasan kellett vezetnem, hogy ne okozzak balesetet rosszullétem miatt. 1982-ben elhatároztam, hogy abbahagyom az ivást. Erre az időre esett hitbeli megtérésem. Megkeresztelkedtem, komoly vallásos életet kezdtem élni. Vallásos antialkoholista voltam, sajnáltam és lenéztem azokat a szerencsétleneket, akikbe nincs akaraterő és elegendő hit. Elkezdtem sportolni. Marathont futottam, elsők között kezdtem az abban az időben született új sportot, a triatlont. Vasi Vasember lettem Szombathelyen, majd kicsattantam az egészségtől. A régi ivászatok távolinak tűntek, megnyugodtam. 5 évig egy korty alkoholt sem ittam. Boldog voltam, hiszen meggyógyultam. És ekkor egy családi konfliktus kapcsán, önsajnálat, tehetetlenség-érzés, szorongás keletkezett bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Gondoltam, megiszom egy pohár bort. Kézenfekvő megoldásnak tűnt. A második pohár után soha nem tapasztalt boldogság öntött el. Szerettem az egész világot, minden embert. El is határoztam, hogy mindig két pohárral iszom csak, mert ha itt megállok, akkor szabad, derűs emberként tudok működni. Megittam az egész üveget. Ezután lementem venni még kettőt, azt is megittam és ettől kezdve minden kijózanodási próbálkozásom kudarcot vallott. Nyolc év leírhatatlan szenvedés következett. Vidékre költöztem, a Bakonyhoz közel, egy kis faluba. Talán majd itt! Itt nem ismernek. Itt új életet kezdek. Még aznap este lerészegedtem. Nem akarom részletezni a „borzalmaimat”. Elvesztettem a becsületemet, egzisztenciámat, gyermekeim bizalmát, és a mi a legszörnyűbb, a hitemet is. Én akkor még nem tudtam, hogy Az, akit én elhagytam, soha nem hagyott el, akkor sem. Isten ott volt velem akkor is, amikor dülöngélve, részegen koptattam a Szondi utca macskaköveit és zokogtam a zuhogó esőben. Már nem sportoltam, nem futottam, biciklim ott porosodott a pincében. 1995 nyaráig tartott életem legsötétebb szakasza, pokolra szállásom igaz története. Arra gondoltam, hogy meg kellene halni. Meg is próbáltam, de nem sikerült. Nem engedte Ő, Akinek még tervei voltak velem. Kármelhegyi Boldogasszony búcsúját tartották azon a nyáron. Kimentem az erőben fekvő csendes kolostorba. Aznap még nem ittam. Körülnéztem, és amikor meggyőződtem arról, hogy nem lát senki, letérdeltem. Valami eddig soha általam nem tapasztalt, kétségbeesett könyörgés tört ki belőlem Mária előtt. Amikor elhallgattam, csend lett. Hatalmas csend. Kívül – belül. Valaki megölelt. Még most is érzem azt a melegséget, meghittséget. Még egy –két hét kellett, hogy eljussak a mélypontomra, és amikor már járni sem tudtam polineuropátiámtól, hallucinációk kezdtek előjönni, feleségem és a fiam autóba tuszkoltak és elvittek egy terápiára. Még mielőtt bementem az addiktológiára, kéretem 3 deci villányi rizlinget. 1995 augusztus 14 én, 11.31- kor történt. Azóta nem kellett innom. A terápián bevezettek az A.A.-ba. Valaki kérdezte, mikor volt az első józan napom, mert itt szokás, hogy onnan számolják józan napjaikat. Nézegettem a naptárat, és döbbenten fedeztem fel: első józan napom: augusztus 15! Nagyboldogasszony ünnepe! Micsoda isteni dramaturgia! Eszembe jutott a kármelita kolostor, ahol Valaki átölelt. Tehát igaz! Nem hagyott el! Azonnal elindult a felépülésem. Legnagyobb lökést a Nagykönyv egyik mondatától kaptam, amely arról ír, hogy az AA felépülési programja nem arról szól, hogy nem iszunk, hanem arról, hogy miként józanodunk. A Józanság tehát életforma, életfilozófia, nem csak egy negatív hozzáállás a betegséghez. Nem antialkoholizmusról vagy alkoholellenességről van szó, hiszen az én alkoholizmusomnak én vagyok az oka, nem egy kismolekulájú szerves oldószer. Ez már tetszett. Dolgozhatok magamon, felelősséggel tartozom másokért is, át kell adnom az „üzenetet” más alkoholistáknak. De hiszen ez annyi munka, hogy egy élet is kevés rá! Ez kell nekem. Olyan elánnal vágtam bele a józanodásban, mint ahogy ittam. Lelkesen, mértéket nem ismerve. Ma is ezt teszem. Úgy józanodom, ahogy ittam. Három ásónyommal. Mi történt azóta? Le van írva a Nagykönyvbe, a „Tizenkét Ígéret” – nél. Amikor ezeket a sorokat írom, 4912 napos vagyok, februárban lesz 13 és fél éve, hogy nem kell innom. Visszakaptam a családomat, a hitemet, a becsületemet, az egzisztenciámat. Hivatást is kaptam. Ötven évesen megszereztem a diplomát is, amit huszonévesen elittam. Egyházam felszentelt lelkipásztora vagyok, főállásban pedig józanodó sorstársaimnak adhatom át megélt tapasztalataimat. Boldogan józanodom honi csoportomban, melynek társalapítója vagyok. A sport? Nos, én, aki járni sem tudtam már, 20 marathont futottam azóta, és 2001-ben teljesítettem az Ironman triatholont. Ma már nem indulok versenyeken, jólesően kocogok a természetben, élvezem a mozgást, az évszakok illatát. Végére kényes ponthoz érkeztem. Sokszor kérdezik tőlem: hogyan sikerült? Mi a titka? Ha őszinte akarok lenni; nem tudom. Nekem, aki kilométereket gyalogoltam egy fröccsért, belenyúltam feleségem pénztálcájába, hogy ihassak, 4912 napja nem volt ivásvágyam. Ez idő alatt egyetlen szem nyugattót vagy altatót nem vettem be. Erre nincs semmilyen természettudományos magyarázat. Ezek tények. Csak egyet tudok, az viszont átélt tapasztalat, valóságos csoda. Nagyot tett velem Ő, aki hatalmas. Iván D.

Egy alapos berúgással kezdődött…

43 éves vagyok.
Alkoholizmusom az érettségi utáni alapos berúgással kezdődött.
Tulajdonképpen ekkor ittam először. Majd következett egy alföldi lakodalom.
Itt egészen a filmszakadásig jutottam. Ekkor felismertem, hogy nem való ez nekem, mert már ebből a két alkalomból látszott, hogy képtelen vagyok a mértékletes alkoholfogyasztásra. Ezért megfogadtam, hogy nem fogok többet alkoholt inni egész életemben. Ez húsz éves koromban volt. Közben teltek az évek, jelentkeztem szerzetesnek, papnak és a tanulmányok vége felé szembesültem egy számomra hatalmas problémával. Tömegiszonyom volt, nem tudtam szembenézni a tele templommal, szorongtam. Diakónusszentelés előtt kaptam egy üveg bort ajándékba. Ekkor éppen tíz éve nem ittam már. Ettől kezdve újra ittam, tudniillik bevált a próba… Egy kevés bor és szorongás, tömegiszony sehol, viszont engem már leptek a muslincák pedig a mise még csak alig kezdődött el. Ettől kezdve kb. két éven keresztül úgy működtem, hogy kb. fél pohár bort ittam minden mise előtt. Ez segítette a prédikálást is, mert jobban pörgött az agyam és meg voltam győződve róla, hogy senki sem vesz észre semmit az egészből…
És itt jött egy fordulópont: váltás gyógyszerre.
Egy jelöltünk felkötötte magát, meg is halt, én pedig ahogy megnéztem nagyon rosszat tett az idegeimnek. Elküldtek tehát ideggyógyászhoz és felírt nekem xanaxot. Rögtön az első szemnél éreztem, hogy ez megoldja azt is, amit eddig a bor oldott meg. Ezután két problémával küzdöttem, a gyógyszer túladagolással és avval, hogy újra ittam is. Voltam a Lipóton kivizsgáláson, ez volt az első kórház. Csak azt tudták megállapítani, hogy ragaszkodom a gyógyszerhez. 1-2 év múlva külföldre kerültem misszionáriusnak. Idáig is ittam és gyógyszert is szedtem, de itt aztán kiteljesedett az ivás is, a gyógyszer is. Tokajról hordtam a bort és egy bejáratott patikából a Rivotrilt és az altatót. Felemeltem magamnak a Rivotril adagot 3×2 mg-ra. Az lett a vége, hogy rengeteg ittas vezetés után, majdnem 3 év kint tartózkodást követően hazakerültem kórházba kiszáradás jeleivel. Ide már mint alkoholista kerültem az alkoholizmus következményeivel. Megittam úgy 1 liter vörösbort és 2 üveg konyakot, hogy ,Javítsak a helyzetemen”. Miután kijött belőlem valamennyi piros volt, meg voltam győződve róla, hogy belső vérzésem van és itt fogok meghalni. Javarészt zugivást műveltem, úgyhogy ezek mind belső titkaim voltak. Az Anonim Alkoholisták nagykönyvéből származó idézet szerint “innentől páciensünk a szanatóriumok és kórházak törzsvendége lesz”. A misszióban nagyon sok volt a munka, de nem annyi, hogy akadályozott volna az ivásban. Magányosan kellett rengeteget autózni és ellátni feladatokat, misézni, temetni stb. Ott tartózkodásom vége felé már minden nap esti ivászattal zárult, persze nem úgy, hogy misszionárius társaimmal ittam, közülük csak én voltam alkoholista. A házmester bácsival tudtam jókat inni, mert ő általában mindig otthon volt. Társaim csak tíz óra körül értek haza, addigra én már mámorosan feküdtem ágyamban. Miután kikerültem a kórházból, abba rendházba kerültem, ahol ez a kórház van. Egy alkoholista, amíg iszik, megtalálja a módját, hogy hogyan jusson hozzá italhoz, akár lopással is, mert hajtja az ivás kényszer. Ebben a rendházban javarészt loptam a közösből, és még társaim szobáiból is a magán bárszekrényekből, amit azután természetesen megittam. Azért volt így, mert az egész pénzem ekkor már cigarettára ment el, ugyanis még nem említettem, hogy a rehabilitáción rászoktam a cigarettára is, napi 20 szálat szívtam 4 évig. Voltam közben két évig absztinens is. Egy rehabilitációs központban elvonókúrán voltam 2×3 hónapot (3 év eltéréssel). Az engedelmességgel ilyenkor nem volt baj, mikor az elöljárók küldtek, akkor mentem a kórházba. Majd pedig a gyógyszer mennyiséggel is baj volt 24000,-Ft volt egy hónapra (napi 41 szem). Ekkor bekerültem a Lipót addiktológiára. Három és fél hónap alatt lényegesen mérséklődött a gyógyszer mennyisége, de a Rivotril függőségem nem tudták felszámolni, szakkifejezéssel élve nem tudtak lehozni a Rivotrilról, mint már korábban sem, akárhányszor próbálták.) A Lipót addiktológiáról kirúgattam magam mert nem akartam,hogy tovább kínozzanak a Rivotril elvonás szenvedéseivel. Két napot voltam otthon és indulás Leányvárra fél évre. A Lipóton már odáig eljutottam, hogy megszületett bennem az elhatározás: nem hagyom tovább az ivást és az állandó visszaeséseket, ezért kértem a beültetést 1 évre. Fél év alatt az alkoholizmus felépülési programjából megtettem az előirányzott lépéseket. A főorvos úr pedig az én együttműködésemmel lehozott a Rivotrilról kb. 4 hónap alatt. Azonban ez nem ment olyan simán. Volt egy veszélyes eset, tudniillik, hogy a nővérek mindenképpen el akartak vinni kirándulni, én pedig felemás állapotban voltam elvonás közben, és nagyon féltem a kirándulástól és utazástól. Ekkor úgy döntöttem, hogy megszerzem a kiránduláshoz szükséges gyógyszert: kezdtem fokozatosan kirámolni a gyógyszeres szekrényt, de egyszer csak rájöttek. Úgy tudom ez volt az első ilyen eset a házban, és talán az utolsó is, mert felköltöztették aztán a nővérpultból a gyógyszereket az emeletre, a főnővér szobájába. Ekkor a Főorvos úr Nagypéntek délután kénytelen volt bemotorozni Budapestről Leányvárra, ráadásul az eső is elkapta. Egy fejmosással én is megúsztam az esetet, bár féltem, hogy kirúgnak. Ám a szabályzatban csak az volt, hogy azt kell kitenni, aki gyógyszert hoz be, esetleg másoknak osztogat. Leányváron mindjárt mondták nekem a szakemberek, hogy szó sincs arról, hogy az Esperal beültetésével minden el lenne intézve. A Minesota Modell-en belül meg kell ismerkedni az absztinens józan élet 12 lépéses programjával, és azt kell elmélyülten életre váltani. Ehhez pedig nagy segítséget kapunk a házban dolgozó stábbtól, idős józan sorstársainktól és a Főorvos úrtól, akik naponta előadások keretében és anonim alkoholista gyűléseken bemutatják számunkra a józan élet titkait és gyakorlati teendőit. Vagyis ez egy világszínvonalú program és képzés józanodni kívánó alkoholistáknak. A féléves tartózkodás után oklevelemmel távoztam a házból. Tartottam a kapcsolatot a Hivatásőrző házzal, dolgozókkal, sorstársakkal. Egyszer éppen ott tartózkodtam, egy lelkigyakorlaton akartam részt venni, amikor rosszul lettem és úgy adódott, hogy visszakerültem 3 hónapra. Ekkor következett az altatóról való leszoktatás, hát ez is nagyon nehéz volt. Közben a cigarettát is sikerült abbahagyni, miután egyszer a gyógyszer leépítéssel összefüggésben nagyon rosszul lettem a cigarettától. Négy évig cigarettáztam, és tudtam, hogy saját erőmből képtelen vagyok abbahagyni. Itt a három hónap végén derült ki, hogy miután egészen le lett csökkentve a gyógyszeradagom, egy kb. 3 évig tartó gyógyulási időszakra van szükségem ahhoz, hogy tünetmentessé váljak. Leggyakoribb tüneteim a félelem, a szorongás, a rossz közérzet és mindenféle belső lelki megpróbáltatások.
Még egy év van elvileg a tünetmentességig, és egy hónap múlva lesz három éve, hogy nem iszom.