Alkoholista vagyok, már be merem vallani. Két hónapja kezdtem a terápiát, megtettem az első lépést. Még tizenegy van hátra az Anonim Alkoholisták 12 lépéséből. A terápiás társak nagyon kedvesek voltak az első perctől kezdve. Hamar befogadtak, rájöttem, hogy hozzám hasonlóan sokat szenvedtek az alkoholizmustól.

Alig egy tucat alkoholista férfi hihetetlen erős közösséget tudott kialakítani. Jó volt azt érezni, hogy nem kell hazudnom, nem ítélkeznek felettem, őszintén beszélhetek a félelmeimről. Mintha egy védőbúra lenne felettem. A felépülésemet segítő szakemberek is nagy szeretettel vesznek körül, de azért nem pátyolgatnak.

Ezért is aggódtam annyira az első lépés megtétele utáni lehetőség miatt. Haza mehettem a hétvégére, most jöttem vissza. Jó volt otthon, bár előtte nagyon zaklatott voltam. Tele voltam félelemmel, el sem tudtam képzelni hogyan fogad majd a feleségem és a lányom. Úgy gondoltam, hogy valószínűleg kicsit idegenek leszünk egymásnak, és udvarias mosolyok között telik el az a két nap. Nem lesz ott a védőbúra. Vagy mégis?

Egész úton hazafelé azon gondolkodám

Amikor ültem a hazafele tartó vonaton, elhatároztam, hogy mindent a családomra hagyok, történjen az, amit ők akarnak. Sokat szenvedtek addig, míg be nem ismertem, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal szemben és az életemet nem én irányítottam, hanem a pia. Ezt én már tudom, de vajon a családom is tudja? Hogyan fogok visszatalálni hozzájuk? Egyáltalán: ők akarják-e? Mi lesz, ha nem bocsát meg a feleségem? Mi lesz, ha a lányom továbbra is szégyelli az apját? Mi lesz, ha a szomszédok megvetése véglegessé válik? Ehhez hasonló kérdések cikáztak az agyamban, a kilométerek csökkentek, a nyugtalanságom nőtt.

Már e pár hét terápia alatt is sok mindent tanultam, de most lesz az első vizsga kint, a való életben. “Ne mozizz!” – jutott eszembe. Nem szabad képzelt események miatt aggódni, mert egyáltalán nem biztos, hogy azok be is következnek. Képzelődtem eleget míg ittam. Főleg arról, hogy mi lesz, ha nem jutok alkoholhoz. Mi lesz, ha lebukok? Mi lesz, ha hazugságon kapnak? Mi lesz, ha megint nem tudok bemenni a munkahelyemre. Nos, ezek a félelmek részben valóra váltak.

Dicstelen alkoholista múltam

Italt mindig tudtam szerezni, hiszen ez volt régi életem egyetlen célja. Így aztán most már bevallhatom, hogy a többi nem nagyon érdekelt. Ha fizetést kaptam, először a kocsma, csak aztán haza, persze alaposan megcsappant pénztárcával. Hazugsággal próbáltam mentegetőzni, hogy egy régi haver éppen ott tartott születésnapot, vagy egy másiknak most született gyereke, a harmadik hamarosan megnősül, stb. Otthon is rendszerint lebuktam, de mindig találtam magyarázatot, hogy az az üveg már régen ott van, vagy nem is az enyém, biztos egy vendég hozta, szóval elég bárgyú módon próbáltam magyarázkodni. A végén már attól nem kellett félnem, hogy nem tudok bemenni a munkahelyemre. Ugyanis kirúgtak. A főnököm azt mondta, hogy jó munkaerő vagyok, és ha majd képes leszek a józanságra, visszamehetek a céghez.

A kollégáim kerültek, ahova én jártam, ott velük nem is találkozhattam. A feleségem is alig szólt hozzám, amit most már megértek. Minden hónapban elittam a fizetésem zömét, lényegében az ő keresetéből éltünk. Egyszer majd meg kell kérdeznem, hogy hogyan tudta megoldani az életünket. A lányom már nem is akart látni. Szörnyű érzés volt, hogy szinte bűnözőnek tekintenek, és én képtelen vagyok abbahagyni az ivást.

Szóval egy hajszálon függött az életem, nagyon vékony jégen egyensúlyoztam. Ha az beszakad, belefulladok az ivásba. Már kezdett recsegni a jég, amikor elindultam az úton az alkohol elvonó felé.

Mire a leszálláshoz készülődtem, tele lettem negatív gondolattal, a múltam felidézése ide vezetett. Szinte remegve szálltam le a vonatról. Szerencsére ez a remegés nem az ital iránti sóvárgásból eredt – érdekes módon eszembe sem jutott, hogy inni kéne. Ez fel is tűnt, és kicsit megnyugtatott, de még erősebben kapaszkodtam a sporttáskámba, miközben lassan lépkedtem. Azt sem tudtam, hogy vajon a feleségem kijön-e elém az állomásra, vagy buszoznom kell a házunkig.

Felsejlik az otthon támogatása

És akkor megpillantottam a nejemet! Ő is észrevett és gyors léptekkel indult felém. Nem tudtam, hogy megölelhetem-e, hiszen az elvonó előtt semmilyen fizikai kapcsolatunk nem volt. Nevető szemei bátorságot adtak és átkaroltam. Nem húzódott el, hanem még szorosabban simult hozzám és azt mondta: “boldog vagyok, hogy haza jöhettél”. Majdnem elsírtam magam, de férfi énem és a hiúságom még nem engedte. A parkolóig az utazásról beszélgettünk, általános kérdés-felelet zajlott.

Amikor a kocsihoz értünk, a nejem így szólt: “elhoztam a jogsidat, de a két hónap alatt feltúrták a várost, jobb ha én vezetek”. “Engednél vezetni?” – kérdeztem meglepődve. “Igen, hiszen józan vagy” – felelte mosolyogva.

Ez nagyon jól esett, és a sok aggódás, amit a vonaton éreztem, kezdett alább hagyni. Hiszen valóban józan vagyok! Ma reggel is megfogadtam, hogy ma józan maradok. Csak a mai nap józan leszek – és ezt 70 nap óta minden reggel elismétlem. Ezt sokszor hangsúlyozták a terápián. Nem kell hetekre, hónapokra, évekre, az örökkévalóságra előre gondolkodni az ivásról. Mindig csak a mai nap. Ez teljesíthető, ez kivitelezhető.

A szeretet és a tudás ereje

A kocsiban nem nagyon szóltam, mert a rengeteg útelterelés, ideiglenes korlátok, kiásott árkok miatt a feleségemnek nagyon kellett figyelnie. Úgy éreztem, hogy túlságosan óvatosan vezet, de azonnal eszembe jutott, amit a szobatársam mondott az eltávozásom előtt. “Ne kritizáld a feleséged!” Aztán azok a képek is leperegtek előttem, amit az első terápiás filmben láttam. Jó nagy veszekedést eredményezett, amikor az alkoholista férj kritizálta a feleségét. Nem akartam elrontani ezt az igen jónak induló hétvégét.

A lányomról viszont nem mertem kérdezni. Nem is értem miért, hiszen az apja vagyok. Azaz mégis értem: a saját lelkiismeretem nem engedte. Tudom, milyen sok fájdalmat okoztam neki. Nem várhatom el egy 16 éves lánytól, hogy azonnal megértsen. Ő azt nem tudja átérezni, hogy mekkora erőfeszítésembe került bevallani: alkoholista vagyok. El sem tudja képzelni milyen volt, amikor a legelső AA gyűlésemen kimondtam “Zsiga vagyok, alkoholista”. Remélem egyszer majd tudunk erről beszélgetni.

Az órámra néztem: most péntek délután 5 óra van és vasárnap délután vissza kell indulnom az alkohol elvonóba, folytatni a terápiát. Bár ez nem teljesen igaz: nem kell, semmi nem kötelező. Rájöttem, hogy segítségre szorulok az ivásom miatt, és eldöntöttem, hogy kijózanodom, lehetőleg örökre. Én akarok vissza menni, és csak a mai nap nem iszom. Igyekszem a következő 48 órában egy parányit jóvátenni a családom számára, a nekik okozott traumák miatt. De jaj, a lányom, Zsófi hogyan fogad majd?

Miközben gondolataimba merültem, megérkeztünk. A házunk semmit nem változott, szép növények díszítették a bejáratot. A feleségem sokat kertészkedett. Lehet, hogy a virágokba ölte bánatát? Kiszálltam a kaput kinyitni és akkor megjelent a lányom. Mosolyogva felém rohant, átölelt és azt mondta: “Apa, de jó, hogy itthon vagy!” Úgy éreztem magam, mintha a mesében lennék.

Ez igaz? Az elvetemült alkeszt ilyen örömmel fogadja felesége és a gyereke? Akkor mégsem vagyok velejéig romlott ember? Amikor már bent voltunk a házban, Zsófi kedvesen közölte, hogy a kedvenc ételem lesz vacsorára és már meg is terített.

Amíg a fürdőszobában voltam, arra gondoltam, hogy egész úton “moziztam”. Egy rossz helyzetet vizionáltam, és azt hittem, hogy a családom megrekedt abban a lelki állapotban, amiben elváltam tőlük. Csak este derült ki, hogy mennyire nincs igazam!

Nagyon finom volt kedvenc ételem, a resztelt máj petrezselymes krumplival és uborkasalátával. Vacsora közben a nejem és a lányom is sokat kérdezett a terápiáról. Mindent tudni akartak a helyről, az ételekről, a napirendről, a programokról. Csak egy dologról nem kérdeztek, mégpedig az AA gyűlésekről.

Ha az alkoholista és a családja együtt kezd felépülni

Vacsora után nem álltunk fel az asztaltól. A nejem kezdett el beszélni. Elmondta, hogy mennyire boldogok, hogy most együtt vagyunk. Határozott és nyugodt hangon elmesélte, hogy Zsófival együtt járnak az Al-Anonba, a hozzátartozók önsegítő csoportjába. Egy csomó irodalmat kaptak, amiből sok mindent már elolvastak, átbeszéltek. Hetente járnak gyűlésre, ami nagyon nagy segítség nekik. Tudják, hogy alkoholbeteg vagyok és ezért ittam, sokat tanultak az alkoholizmusról. Már elég jól ismerik az alkoholfüggőség jegyeit.

Feleségem ugyan említette egy korábbi telefonbeszélgetés alkalmával, hogy ismerkednek az Al-Anonnal, de nem hittem, hogy ilyen komolyan veszik. Ez azt jelenti, hogy szeretnek engem és a családunk ismét összeforr. Nagyon hálás vagyok nekik!

Tudom én is és ők is, hogy az alkoholbetegségem miatt életmódot és gondolkodás módot kell változtatnom. Az első két hónap alkoholelvonó terápia alatt azt már megértettem, hogy nekem a tartalmas józanságot kell elérnem. Még nem tudom egészen pontosan, hogy ez mit jelent, de majd elmondják. Amúgy is türelmesnek kell lennem. Az alkoholizmusom sem egy hét alatt alakult ki, nyilván a felépülés is hosszabb lesz.

Szombaton délelőtt apróbb javításokat végeztem a ház körül. Nem is tudom, mikor történt ilyen legutóbb! Jóleső érzés volt otthon tevékenykedni, valami hasznosat végezni. Jó volt a békés családi légkörben, jó volt józannak lenni. Öröm volt az újabb őszinte beszélgetés délután a feleségemmel és a lányommal. Annyira éreztem a támogatásukat!

Szinte sajnáltam, hogy vasárnap már visszamegyek, de egy percig sem gondoltam arra, hogy itthon maradjak. Még nagyon az út elején járok, még sokat kell tanulnom. Óriási dolog volt, amikor a terápia mellett döntöttem! Sajnálom, hogy nem jóval korábban kerültem abba a mély gödörbe, ahonnan a képzeletbeli létra az elvonóra vezet. De hát mindennek megvan a maga ideje, az enyém, a miénk most jött el! Az alkoholista és a családja együtt kezdi a felépülést.