A közelmúltban hosszú szünet után ismét néhány napos látogatást tehettem a Házban, ahol a megszokott szeretettel fogadtak a betegek és a dolgozók egyaránt. Úgy alakult, hogy Attila volt a szobatársam, aki tanárember, matematika-fizika-kémia szakos, így a közös betegség, és a közös felépülés mellé még a közös érdeklődési kör is közel hozott bennünket egymáshoz. Ő május óta, tehát nagyjából két hónapja van a Házban, és nagy érdeklődéssel hallgattam eddigi tapasztalatait, melyeket kérdéseimre szívesen megosztott velem.

Honnan szereztél tudomást a Hivatásőrző Házról, és mi vezetett arra, hogy a felépülésnek ezt a módját válaszd?

Én hosszabb ideig szerzetesi kötelékben voltam, és ott hallottam először a leányvári Hivatásőrző Házról. Érdekes módon akkoriban az, hogy valaki ide kerül, valamiféle büntetésnek tűnt számomra. Régebben, még diák-koromban volt olyan testvér, aki elég mélyre merült az alkoholizmusban, ide jött felépülni, s nekünk, diákoknak ez egyfajta retorzióként jelent meg.

Erre számítottál, hogy valamilyen büntetőtáborba kerülsz?

Nem egészen; azért valamelyest finomodtak az elképzeléseim, amint kezdtem belátni, hogy a pszichológusokhoz, pszichiáterekhez való járkálás helyett intenzívebb külső segítségre van szükségem. Gondoltam, hogy valahogy ki kell szakadnom a megszokott környezetből, bemenni valamilyen bentlakásos intézménybe – persze, maximum három-négy hétre. Én Dömöst szemeltem ki, de a tanítványaim szülei időközben egyfajta maffiába tömörültek – nem ellenem, hanem értem. Ők nézték ki számomra ezt a helyet.

Amit el is fogadtál. Milyenek voltak az első benyomások?

A főorvos úrral kapcsolatban voltak félelmeim, mert őt még a rendi időkből ismertem. Ám az első beszélgetésünk számomra felszabadító erejű volt, minden félelmemet, rettegésemet eloszlatta: beköltöztem.

Mivel szembesültél az érkezéskor, illetve az első napokban?

Amikor megérkeztem, a többiek éppen csoporton voltak, az itt dolgozók mind odajöttek hozzám, kedvesen üdvözöltek, és azt mondták, hogy ,,jó helyen vagy”. Ez annyira jól esett, hiszen ők tudták, hogy miért kerültem ide, és mégis ilyen természetesen fogadtak.

Hogyan rázódtál bele a ,,munkás hétköznapokba’’?

Lassan megértettem azt, hogy van esély itt a józan életre. Akkor még nem voltam teljesen képben, hogy ez egy betegség, vagy nem betegség, jellemgyengeség, vagy micsoda, és hogy lehet ellene tenni – az ehhez szükséges tudást fokozatosan itt kaptam meg a Házban.

Megtudtam, hogy a kísérőink is megélték mindazt, amit én, hallottam a küzdelmeikről, és ugyanakkor láttam, hogy normális, józan életet élnek, újra van egzisztenciájuk, családjuk. Megértettem, hogy mit jelent a Hivatásőrző Ház.

Volt olyan fenyegetettség a munkahelyeden, hogy esetleg megválnak tőled?

Egy alkalommal az iskolában az igazgató úr leültetett, és azt mondta, hogy játsszunk nyílt kártyákkal: neki szüksége van rám, de egészségesen. Buzdított, hogy szánjam rá az időt a felépülésre, szeretettel várnak vissza, de hozzá kell tennem a saját részemet. Egyébként kollégáim már meglátogattak itt, sőt, az igazgató úr is el fog jönni.

Milyen benyomásaid vannak most, két hónap elteltével: sikerülni fog?

Már azzal is szembesültem, hogy szabad inni: nyitva vannak az ajtók, az épület, a szomszédban itt a kocsma – szabad inni. Ám akkor minek vagyok itt? Inni otthon is lehet, sokkal egyszerűbben.

A terápia során belesimultam az AA-ba, ami sokkal több, mint egy lehetőség. Itt, a terápián vannak kötelezettségek, de az AA-ban minden csak ajánlás. A rendszeres gyűlésre járás bizonyos védettséget alakít ki a visszaesés ellen.

Látom a társakon, hogy a legnehezebb, szinte kilátástalan helyzetben is elmennek gyűlésre, s a megosztások helyrebillentik kizökkent lelki békéjüket, és nem adják fel. Ha gyógyulni akarok, ha normális életet akarok élni, akkor ezzel a sok segítséggel menni fog – de akarni kell.

Lejegyezte: Laci