7 év józanság története
Maga már halott, csak még nem tudja… E kemény szavak döbbentették rá arra egy alkoholbeteg ismerősömet, hogy végül megadja magát és elkezdje a terápiát. Ezt a súlyos mondatot egy orvos közölte alkoholista betegével. Vele beszélgettem miután nemrég ünnepelte 7. józan évét egy A.A. (Anonim Alkoholisták vagy Névtelen Alkoholisták) gyűlés keretében, amelyen vendégként én is részt vettem. Az ilyen nyílt gyűléseket bárki látogathatja, csak annyi az elvárás, hogy tartsa tiszteletben a résztvevők névtelenségét, s most ezt én is megteszem. Ismerősömet nevezzük L-nek.
L. megosztása után sokan hozzászóltak, s én döbbenettel hallgattam a történeteket. Szörnyű események egymásutánja, hazugságok áradata, iszonyatos fizikai gyötrődések, állandó lelkiismeret furdalás, hamis énkép, anyagi csőd, széteső család – ezek majdnem minden történetben előfordultak. Egy motívum azonban mindig előjött: sikertelen, rövid próbálkozások egymásutánja, majd sikeres hosszabb terápia.
- Szerinted mi lehet ennek az oka? – kérdeztem L.-től. Kíváncsi voltam, hogy 7 év józanság után hogyan látja saját rögös útját a terápia kezdetéig.
„Mint oly sok társamra, rám is a tagadás és a betegségtudat hiánya volt a jellemző. Ez a két dolog igen erősen akadályozott abban, hogy segítséget kérjek. Tagadtam, hogy problémám van az alkohollal. Azt hittem, hogy bármikor abba tudom hagyni az ivást. Rövid ideig egyszer sikerült is, ami pont elég volt az önigazoláshoz: no lám, milyen ügyes fickó vagyok! Akkor még nem hallottam arról, hogy az alkohol tudatmódosító szer, és amint megittam, már nem ugyanaz az ember voltam, mint előtte. A nagy tagadás aztán oda vezetett, hogy napjaimban az alkohol lett számomra a legfontosabb.”
- Azt mondtad, hogy többször is voltál rövid terápián. Egyáltalán, hogyan jutottál el ezekre a terápiákra, hogyan határoztad el magad?
„Terápia? Azok inkább elvonókúrák voltak. Mindegyik csak 3-4 hétig tartott. Nem annyira magamtól mentem, hanem a szervezetem csöngetett. Amikor már teljesen rosszul voltam a sok piálás miatt, kórházba kerültem. Ott az első hét azzal telt, hogy valamennyire megtisztítsanak az alkoholtól. Utána jött a kezelés. Mondtak pár dolgot, meg különböző terápiás munkákat is elvégeztettek velünk, tehát sosem voltam egyedül. Aztán a negyedik héten hazamentem. Néhány hétig tartott a nagy fellángolás, de amikor már jól voltam, megint kellett az ital. Ha jól érzem magam, akkor miért ne ihatnék? Ez volt a folyton visszatérő kérdés.„
- A fiaid, a feleséged, szüleid hogyan reagáltak? Hittek benned?
„Azt hiszem nem igazán hittek, inkább csak újra és újra remélték, hogy majd most sikerül. Nem jött be. Közben lassan, de biztosan elúszott a jól menő családi cégünk, a feleségem keresetéből éltünk négyen. Nem volt jövedelmem, tőle kellett pénzt kérnem italra. Néhányszor adott. Egyszer aztán azt mondta, hogy most vége, ennyi volt. Vagy alávetem magam egy rendes terápiának, vagy mehetek haza a mamához. Ez igen megdöbbentett, de még nem volt elég. Sportlövész voltam, pont lejárt a fegyvertartási engedélyem, és nem hosszabbították meg. Az orvos azt mondta, hogy egy alkoholistának nem kell fegyver, meg különben is „maga már halott csak még nem tudja”. Na, ekkor kezdett felszállni az alkoholgőz!„
- Ez a kezdet konkrétan miben nyilvánult meg?
„Továbbra is ittam, de már egyre többet gondoltam arra, hogy sürgősen kéne valamit tenni, mert ez így nem jó. Valaki ajánlott egy terápiás lehetőséget. Az elbeszélgetésen közölték, hogy 5-6 hónapra be kell vonulnom. Hát az lehetetlen, ennyi időre nem hagyhatom el a családomat! – hangzott a válaszom. Erre az illető csendesen megjegyezte, hogy én már régen elhagytam a családomat. Ez telitalálat volt! Lassan összeállt a kép: a cégünk elúszott, az asszony ki akarja adni az utamat, nem lehet fegyverem, mert alkoholista vagyok, már halott is vagyok, és már régen elhagytam a családomat. Be kellett vallanom magamnak, hogy mindez az alkoholra vezethető vissza. Be kellett ismernem, hogy az elvonókúrák nekem nem használtak, és tényleg segítségre van szükségem.„
- Feltételezem, hogy ez az önvallomás nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek most hangzik.
„Persze, hogy nem, de szerencsére az agyamat még nem sikerült teljesen tönkre tennem. A gamma GT-m ugyan sok ezer volt, de még nem hülyültem el egészen. Annyiféle próbálkozás után végre megadtam magam: úgy gondoltam, hogy megpróbálom a terápiát. Ez volt életem egyik legjobb döntése. Azon túl, hogy életben maradtam, a házasságom is helyrejött. 7 éve nem kellett innom. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek, hogy ő is segített nekem, és ma is mellettem áll.„
- Miben tért el a terápia az általad csak elvonókúraként említett korábbi kezelésektől?
„Ez a terápia a Minnesota-modell alapján folyt, melynek egyik alapja az A.A. 12 lépése. Először megtanultam, hogy az alkoholizmus egy betegség. Elfogadtam, hogy alkoholbetegként én már sosem fogok tudni „normálisan’’ inni, tehát egyáltalán nem ihatok, és a gondolkodásomat is át kell alakítanom. Megtanultam, hogy milyen módon tudom tünetmentesként, azaz józanodóként élni az életem. Megismertem valódi önmagamat, ezt nevezzük mi erkölcsi leltárnak (a 4. Lépés). A terápia hónapjai alatt sok alkoholizmus témájú filmet néztünk meg, amiről aztán beszélgettünk, elmondtuk az érzéseinket. Több könyvet is el kellett olvasnunk, azokról is írnunk kellett, megadott szempontok alapján. Rendszeresen elvittek minket A.A. gyűlésekre, ahol sok új társsal találkoztam, akik más-más körülmények közül érkeztek, de az alkoholizmus közös volt bennünk. Ahogy teltek a hónapok, kezdtem áthangolódni, és rájöttem, hogy én is megvagyok ital nélkül.” Egyébként ezt a modellt alkalmazza a Hivatársőrző Ház is.
- Említetted, hogy elfogadtad, hogy többé már egyáltalán nem ihatsz. Ez mennyire volt nehéz?
„Amíg ittam, ilyenre képtelen lettem volna gondolni, hogy soha többé ne igyak, hiszen mindig csak igen rövid időre sikerült ezt elérnem. Most sem arra gondolok, hogy soha többé, hanem arra, hogy csak a mai nap nem iszom. Mindig csak 24 óráig kell betartanom a magamnak tett ígéretet, az pedig nem olyan elképzelhetetlen hosszú időtartam. A 24 órákból így lett 7 év.
A másik fontos dolog, hogy most már én döntök az ivás felől, és a terápia után odáig fejlődtem, hogy már szabad NEM innom. Senki nem tiltja az ivást, én határozok afelől, hogy belekortyolok-e a sörbe. Mióta a szervezetem megtisztult az alkoholtól, már fizikailag is kiválóan érzem magam. Visszanyertem az önbizalmamat, és képes vagyok jó döntéseket hozni. Van összehasonlítási alapom, de mindemellett elég jól emlékszem az ivós korszakomra, és nagyon nem szeretném ha az visszatérne. Akkor muszáj volt innom, az alkoholos áztatáshoz szoktatott szervezetem követelte a szeszt, ez volt a betegségem egyik fontos tünete. Ma már nincs így, de azt is tudom, hogy az első pohár után ismét gyorsan a mélybe zuhannék. Nekem a Minnesota-modell alapú terápia és az A.A. 12 lépése a szó szoros értelmében visszaadta az életemet és a családomat. Igazi barátokat találtam, jól érzem magam. Persze vannak nehezebb napok, de ital helyett elmegyek gyűlésre, vagy felhívom egy társamat.„
- A hetes szám a Szentírásban gyakran a teljességet jelenti. Milyen gondolattal zárnád a beszélgetésünket? Mit üzensz a még aktívan ivó alkoholbeteg társaidnak?
„Senki nem kényszeríthető az ivás abbahagyására, amíg ő maga nem érzi a segítség szükségességét. Ha eljön ez a pillanat, van segítség. Nincs az a nagy baj, amit az alkohol ne tenne még nagyobbá.„
